Közhely, de mint minden közhelynek ennek is van igazsága: a magyarok pesszimisták és imádnak panaszkodni. 
Tudom, ezzel semmi újat nem mondtam, de mégis olyan jó lenne egy olyan nap, amikor ezt nem kell megtapasztalnom a bőrömön.

Egyik reggel bementem az Astorián egy pékségbe. Nem különösebben szeretek odajárni, mert a hangulat -hogy finoman fejezzem ki magam - meglehetősen merev arrafelé.

Egy hölgy túróstáskát kért, és mellesleg megkérdezte, hogy esetleg meg lehetne-e szórni némi porcukorral. Az eladó férfi azonnal elindult az édes  fehér por felkutatására, mire a felesége (?) meglehetősen vehemensen és hosszasan kezdte ecsetelni, hogy miért nem szoktak porcukrot szórni a péksüteményekre (megjegyzem, picit pikírt stílusban).
Ezt a vásárló némileg mellre szívta és hasonló hangnemben elnézést kért, amiért megmerte pendíteni ezt a kényes témát.

Azt hiszem, nem kell ecsetelni, milyen hangulatot teremtett a két nő pillanatok alatt. Nem tudom eldönteni, kinek kellett volna okosabbnak lenni, de abban biztos vagyok, hogy ez a vásárló legközelebb messziről el fogja kerülni azt a pékséget, és ha én álltam volna a pult mögött, minden esetben a vásárlónak lett volna igaza...

Sírhatunk a pénztelenség, a kapcsolatok szétesése és minden miatt, ami csak a mai magyar valósághoz hozzátartozik. De nem kellene elfelejteni egyet: EZT MIND MI ALKOTJUK.

Mi tudunk csak egymáshoz kedvesek lenni, mi tudjuk csak eltartani, sikerre vinni egymás vállalkozását és csak MI tudjunk megszépíteni egymás hétköznapját.