Kedves Edda!

Egyszer egy közös ismerősünk révén találkoztunk, bemutatkoztunk egymásnak, így engedd meg, hogy tegezzelek.
Szóval: felkavart a videód.  Nehezen veszi be a gyomrom, hogy egygyermekes, egyedülálló anyukaként "a nemzet pusztulásának okozójává" lettem kikiáltva. Elmondom neked miért, beavatva ezzel téged életem legmélyebb zugaiba. Hiszen te is addig mentél: a méhemig.
Amikor megfogant életem legnagyobb kincse, fel sem merült bennem, hogy kötelességből a magyar nép sokasodásának érdekében fogom őt megszülni. Azt tudtam akkor, hogy borzasztóan kétségbe voltam esve, de nem lenne erkölcsi felmentésem arra, ha ő nem jöhetne a világra. Aztán akartam őt. De nagyon. Amikor pedig megszületett, akkor olyan szeretet öntötte el a szívemet, amit még soha, senki iránt nem éreztem. Ez a nagy lángolás a mai napig olthatatlan ez iránt a kis 6 hónapos lurkó iránt.
Ketten maradtunk végül, de a családi és baráti hátteremnek köszönhetően hiszem azt, hogy az egészséges érzelmi fejlődése, amíg én élek, biztosított lesz. Mire eljutottam ide, már majdnem 34 éves lettem. 
Miért mondtam el ezt neked? Mert borzasztóan hosszú volt az út idáig. Volt benne tragédia is, megjártam a poklokat. De azt ide le sem merem írni, hogyan...
Edda, te tudod, hogy hány olyan ismerősöm van, aki szenved a meddőségtől? Bele sem merek gondolni, hogyan érezhetik magukat vádló szavaid hallatán.
Mond neked az valamit, hogy PCOS vagy endometriózis? Vagy Hashimoto pajzsmirigy gyulladás? Reuma? Mind, mind népbetegségek ma már, nem egy ismerősöm érintett általuk, gátlói a teherbeesésnek és a baba komplikációmentes kihordásának.
Csapongok, ugyanis levelemet azzal kezdtem, hogy lelki szinten hogyan éltem meg az anyává válást. Szóval, Edda, nem, arroganciával nem fogjuk tudni a fiú méhecskéket beporzásra ösztönözni. Szerény véleményem szerint Magyarországon egy átlag keresetű édesanya nagyon kiváltságos helyzetben van, hiszen két éves koráig az állam gondoskodik róla, amennyiben jó adófizető volt a szülést megelőzően. A francia édesanyák pl. ezt már nem mondhatják el magukról. Nem is értem hogy lehet visszamenni egy tisztán anyatejes babától néhány hét után dolgozni... én nem az anyagiakhoz kötném a gyermekvállalási hajlandóságot, mert a világháborúban is születtek babák, noha akkor az igények is mások voltak, az tény...
Én sokkal inkább látom a probléma gyökerét, már hogyha nevezhetjük a jelenséget problémának, abban, hogy egyszerűen nincs jó lelkiállapotban a magyarság, az apatikus hangulat pedig nem kedvez ennek. Plurális társadalomban élünk, ahol suba nagyon nehezen találja meg gubát, és nőként borzasztóan nehéz megtalálni a biztonságot egy férfi oldalán mind érzelmileg, mind anyagilag.  Ha sikerül is, sokszor csak ideig-óráig, mert már szinte axióma, hogy minden második házasság válással végződik...
Aláírom, hogy elég széles rétege a társadalmunknak az, aki a úgy gondolja, hogy a tetteiért nem kell felelősséget vállalni, az önzés és a szeretetlenség is tapintható, de egy ilyen hangvételű videó csak dacot és még több ellenállást fog kiváltani.
Nemes célért nemes eszközökkel kell harcolni. Üzenni csak intelligensen, díszmagyarban csak helyes magyarsággal..
Nem szégyen Kopp Máriáról vagy Skrabski Fruzsináról példát venni, akik nem melldöngetve, hanem a tudomány, irodalom és a programszervezés eszközeivel támogatják az általad is kitűzött nemes célt.
Én látom, hogy te nagyon akarod, már-már görcsösen... szorongsz... baj lesz. Félsz az afirkai kannibáloktól... ne félj... van itthon épp elég olyan ember akiktől féltheted fogyatkozó társadalmunkat... a nyugdíjadat se féltsd, úgysem lesz. 
Dolgozz, amit csinálsz, csináld szeretettel és jó szívvel. Ne indulattal. Az visszaüt.

Üdvözöllek:

Évi