Tízen ültük körbe az asztalt. A férfiak mindegyike jól szabott, elegáns öltönyben bámulta laptopja képernyőjét, a nőkkel ellentétben, akik minden pillanatban reakcióra készek voltak bármilyen felvetésre. Érdekes volt látni a nemek viselkedésbeli különbségét tárgyaló pozícióban.
Az asztalfőn az igazgató ült. Csendes, szívélyes ember. Pletykákból tudtam egyet s mást a managementről, például, hogy sokuk megjárta már a rehabot kiégés miatt. Furcsának éreztem erre gondolni a tárgyalótermet betöltő nyugalom miatt. A megbeszélés inkább operatív, mint anyagi jellegű volt, láthatóan mindenki élvezte a brainstormingot. Egyszer csak azt vettem észre, mintha az igazgató nem lenne ura saját bal kezének. Jobb kezével átkulcsolta azt, mintha azzal akarná nyughatatlan párját csitítani. 
A meeting után hazarepültem, majd minden ment a szokásos kerékvágásban, ám továbbra is foglalkoztatott a gyárban dolgozó management lelkiállapotának kérdése. És immáron nem csak a lelki, hanem a testi is, továbbá rengeteget gondolkoztam azon, hogy azoknak az embereknek, akik reggeltől estig az irodában töltik mindennapjaikat, vajon milyen magánéletet élhetnek. Szabadidejükről, családjukról, csak nyomokban jutottam információkhoz, még a kevésbé informális üzleti vacsora közben is inkább a munkával kapcsolatos ügyeket beszéltük át, csak éppen még a oldottabb légkörben, melynek oldószere nem más, mint az alkohol volt.
Aztán egy nap email jött: az igazgató elhunyt, temetésére a jó üzleti kapcsolat okán hivatalos vagyok, az idő szűke miatt érdemes lenne az utazást előkészítő lépéseket rögvest megtennem.
A temetésektől mindig viszolygtam. Ha tehettem, igyekeztem részvételemet mellőzni, valahogy mindig az jutott eszembe, okés, megyek, de majd csak ha visznek... nem szerettem sem azt, ha potyogtak a könnyeim, vagy ha éppen nem, pedig illett volna... ehhez képest most egy hivatalos meghívóm van a gyásszertartásra, ami tőlem nagyjából 3000 km-re lesz. A helyszínválasztás előtt szintén elég értetlenül álltam: a megadott cím egyenlő volt a gyár telephelyének címével. 
Eljött a nap, én pedig fekete kiskosztümben megérkeztem a céghez. A portán a megszokott procedúra szerint megkaptam a badge-emet és feltipegtem a B épület második szintjére. Olyan csend honolt az irodatérben, amihez nem voltam hozzászokva, pedig jónéhányszor tiszteletemet tettem már itt. Visszafogott, inkább udvarias mosollyal köszöntöttek, majd a tárgyalóba vezettek, ahol rendesen a meetingeket tartjuk. 
Az ajtót átlépve szinte földbe gyökeredzett a látványtól a lábam: a máskor süteményekkel, kávéval, zsinórokkal, laptopokkal és jegyzetfüzetekkel teli asztalt most szürke lepel borította, rajta pedig a nyitott koporsó, benne az igazgatóval. Körülötte virágok, koszorúk. A nagy, ovális asztal követte a hosszúkás tárgyaló vonalát, melynek szemközti falára most nem flowchartok vagy prezentációk kerültek kivetítésre, hanem két lobogó gyertyaláng, közrefogva a ravatalt. A sarkokban és polcokon elektromos gyertyák fénye pislákolt, az egyébként koromsötét teremben.
Bólintottam köszönésképpen, majd a fal mellé álltam, pont úgy, mint a többi gyászoló kolléga. Úgy fél órája állhattunk ott, amikor is érdeklődni kezdtem, hogy mikor számíthatunk az elhunyt családjának érkeztére, ugyanis senkit nem láttam ott, aki ne lett volna korábbról ismerős.
- Hiszen a család mi vagyunk. Itt vagyunk napi 10-12 órát, szerinted melyikünknek volt itt ideje férjhez menni vagy megnősülni?
- Világos, de azért barátaiatok, rokonaitok csak vannak...
- Nézd, példának okáért vegyünk engem. Öt éve még rendszeresen jártam a templomi kórusba énekelni. Aztán az ésszerűsítő intézkedések után megkaptam még két kolléga feladatkörét, így a kóruspróbákról idővel elmaradtam. A rokonok azután szoktak le arról, hogy keressenek, amikor már a sokadik születésnapi köszöntőn való részvételemet mondtam le, mert lekéstem az utolsó vonatot is, amivel odaértem volna.
A kertemet begyepesítettem, mert nincs már időm konyhakertet művelni, gyorsabb ha megvásárolom a készételt. Ami a párkapcsolatokat illeti, idővel azon kaptam magam, hogy nemhogy nem járok már sehova, ahol ismerkedésre lenne mód, de a bimbózó kapcsolatok is elsikkadtak, mert egyszerűen megfeledkeztem a randevúkról. Mára már csak a cég maradt nekem. És ha megnézed, mindenkinek, aki itt áll. Szegény igazgató is csak ezzel a macskával lakott az utóbbi időben... fel sem tűnt eddig a lábunk körül sétálgató kis cica, míg a kolléga rá nem mutatott és ő nyávogni nem kezdett.

De ez megváltás volt nekem is. Ugyanis azt jelentetette, hogy Bocikám jött a reggeli szokásos ébresztőre az ajtóm elé. Felkeltem az ágyból, ajtót nyitottam neki, ő besétált a szobámba, majd a kis párnácskáján pihengetett, amíg én mosakodtam, felöltöztem, összepakoltam a laptopomat és dolgozni nem indultam...