...hogy mennyire vagyunk környezetünk áldozatai, abban vastagon van szerepünk nekünk is. Tudom, hogy léteznek olyan munkahelyek, ahol szinte terrorban tartják az embereket, de valahol azt gondolom, ami a hozzáállásunkon is rengeteg múlik.

Hogy újra billentyűzetet ragadtam, annak egy mai, döbbenetes élményem az apropója. Kiderült egy ismerősömről, hogy a párja várandós, ám a terhesség alatt hirtelen komplikáció lépett fel, viszont ő munkaidőben nem mert elkéredzkedni a felettesétől, így a lánynak egyedül kellett a kórházba mennie. 
A fiatalember gyötrő kínok között dolgozta végig a munkaidőt, aggódott kedveséért, aki autóval vágott neki az útnak. Ami miatt számomra ez a történet borzalmasan szívbe markoló volt, hogy egészen véletlenül ismerem emberünk főnökét, és teljes bizonyossággal merem állítani róla, hogy ha szól, biztos találtak volna megoldást arra, hogy elkísérhesse a társát orvoshoz. Erre mondják viszont, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát.
Arra is fény derült, hogy gátlások, szorongások blokkolták őt abban, hogy lépni merjen. 
Nagyon sajnálom, hogy ő nem volt olyan szerencsés, mint én korábban, hasonló helyzetben:
Új munkahelyre kerültem, ám a busz menetrend nem kedvezett nekem, így vagy hajnalok-hajnalán érkeztem be dolgozni, vagy elkéstem. Tekintettel arra, hogy szolgáltatói területen dolgoztam, arra a munkahelyem azért odafigyelt, hogy a kollégákon a késést kirívó esetekben számon kérjék, illetve az értékelési rendszer részét is képezte, hogy mennyire vagyunk pontosak.
Egy munkatársamnak viszont feltűnt a hajnali üzemmódom, rákérdezett az okára, majd szólt a főnökünknek erről, aki maga ajánlotta fel nekem, hogy nyugodtan járjak a későbbi busszal, tekintettel lesznek a helyzetre.
Én ezt sosem mertem volna meglépni, de a kollégám jó szándékának köszönhetően nagyon sokat könnyítettek helyzetemen.
A nemrégiben is hasonló helyzetben voltam, de mivel ez friss sztori, és a szereplők könnyen magukra ismerhetnének, nem mesélem el, csak annyit mondok el róla, hogy mióta ez történt, nagyon sokat javultak a munkakörülményeim, sokkal motiváltabb lettem, és bár nem élem egyszerű időszakomat, mégis úgy érzem, végre igazán kiteljesedhetek abban, amit csinálok.
A közös mindkét esetben az, hogy bár nem az az alkat vagyok, aki könnyen kiállok magamért, mások jóindulatának köszönhetően mégis mindig jobbra fordult a sorsom. Lényegében észrevettek, kérdeztek, én meg elmondtam... vagy csak panaszkodtam... azt hiszem, nekünk, nőknek ez könnyebben megy. A férfiak kiállása sokszor határozottabb, de problémáikról ritkán beszélnek szívesen.
A tanulság ezekből a történetekből számomra az, hogy mennyire vagyunk környezetünk áldozatai, abban vastagon van szerepünk nekünk is. Tudom, hogy léteznek olyan munkahelyek, ahol szinte terrorban tartják az embereket, de valahol azt gondolom, ami a hozzáállásunkon is rengeteg múlik.
Egyszer részt vettem egy konfliktus kezelés trainingen. Úgy éreztem, szükségem van rá, ugyanis vagy kerülöm az ilyen helyzeteket vagy nagyon hülyén reagálom le őket. Mindenesetre ott is kiderült, hogy az érdekérvényesítő képességem nulla. Ennek egyébként vannak előnyei is, ugyanis ebből a tulajdonságomból következett az, hogy egyetemista koromban derogált a szüleimtől megélhetésre pénzt kérnem, így inkább próbáltam magam előteremteni a szükségleteim fedezésére szolgáló anyagi keretet. Azt hiszem, ennek következtében élelmes típus lettem, még ha nem is vagyok jó "üzletasszony". Viszont amióta van bátorságom kérni, azóta az élet is könnyebb. 
Ilyenkor megtapasztalod azt, hogy vannak emberek akikre számíthatsz, vagy csak simán jók. Sokszor onnan érkezik a segítség, ahonnan nem is számítasz rá. Viszont abban is hiszek, hogy neked is mindent, de mindent bele kell adnod az emberi kapcsolataidba. Nem biztos, hogy onnan kapsz vissza, ahova adsz, de hogy jutalom nélkül nem maradsz, az is biztos. Tudom. Sokszor megtapasztaltam.

Kép: innen