Egy jó ideje nem blogoltam. Kicsit hiányzik is. Nem mintha ne lettek volna gondolataim, vagy ne lenne mondanivalóm, de azt hiszem, hogy megismerkedtem a saját határaimmal e téren. Talán még sosem éltem meg ilyen szélsőséges és intenzív érzéseket, mint ezekben a hónapokban... oh lenne miről mesélni. Mesélek is, csak éppen kettesben, személyesen, szűk baráti és rokoni körben. Nagyot fordul velem a világ, kicsit olyan is, mintha le kellene mondanom mindenről, ami eddig természetes, álom vagy terv volt. Azt szokták mondani, ha valami összeomlik az ember életében, akkor ott a lehetőség valami teljesen új felépítésére. Szóval építkezem... nem úgy, ahogy korábban elterveztem, meg Mari megtervezte a kis házikómat, hanem az életemet restaurálom. Szépen, lassan, újra felépítem. Másról fogok álmodni mint eddig, másképp fogok tervezni mint eddig, más lesz a fontos mint eddig és elgyászolom a számomra mindig olyan fontosnak tartott szabadságomat. De még van egy nyaram, egy utolsó. Ez sem olyan már, mint az összes többi volt, hirtelen is jött ez a nagyon más, de még egy utolsó...

Amit a blogomba írtam le - vagy nem írtam le, sokszor olyan ideák voltak, amik pillanatok alatt omlottak össze egy vasárnap délelőtt. Talán ezért is kérdőjeleződik meg bennem a létjogosultsága... sommás véleménygyűjteményem majdhogynem vádlón néz vissza rám, miközben az elmúlt hetek nagy tanulsága volt számomra, hogy soha, senkit semmilyen körülmények között megítélni vagy elítélni nem szabad, mert nem tudhatod, hogy milyen mélység és gyötrődés húzódik egy-egy tett vagy döntés mögött.

Aztán meglehet, hogy majd egyszer másképp tekintek vissza erre az évre és időszakra, hiszen olyan sokszor megtapasztaltam már, hogy bizonyos idő elteltével mennyivel másképp látjuk a múltat és az akkori énünket.

Szóval a blogom egyelőre pihen a történeteimmel együtt, és ha "felépültem" talán folytatom... valahol itt...