A múlkor meséltem a gyerekkoromról, most kicsit írok a kevésbé idilli kamaszkoromról. Szerintem kamasznak lenni nehéz, mert az egész világ összeesküszik ellened. Mindenki mindig nyektet, mindenki mindent elvár tőled, és igaziból nem lehetsz független, hiszen még nem keresel pénzt, egy dolgod van, tanulni, pedig már nagyon unod...

Na az én esetemben is kicsit hasonló volt a dolog. 13 évesen bekerültem a líceumba, ami nagyon menő dolog volt. Egészen addig, amíg nem voltak saját gondolataid, mert akkor azonnal nevetség tárgyává váltál. Összeségében úgy érzem, egy elitista, sznob társaság volt, ahol én csak outsider voltam, aki meg nem tudta tartani a lépést, az ki is esett útközben. Az az érdekes, hogy egyáltalán nem jó emlék visszaemlékezni erre az időszakra, leginkább a közösség miatt, azért ha valakivel onnan találkozom, annak örülök. Szóval egyenként senkivel nincs bajom. Ezt pedig azért merem ilyen bátran leírni, mert akik a facebook ismerőseim lettek onnan, általában hozzám hasonlóak voltak.
"Kedvenc" sztorim, amit azóta is emlegetek, hogy az osztályfőnököm, amikor a félévi bizonyítványt osztogatta, gyakorlatilag az egész osztály előtt kijelentette, hogy "több szorgalmam van, mint eszem", majd ideadta a kb. jó-jeles bizit. Kicsit sem süllyedtem el szégyenemben... Az akkori tanári karról ennek ellenére azt kell mondanom, hogy szerintem eszméletlen jó volt. Kedvencem Bajusz Ági néni, aki egy cetlivel a kezében olyan irodalom órát levágott, hogy az élmény volt. Több volt adatoknál, verselemzésnél, nem tudom mivel, de egyszerűen több. 
Jártam Györgyi nénihez kerámia szakkörre minden pénteken. Azt vártam szinte egész héten, akkor is imádtam már mindent, ami kézművesség. Egyszer még a kicsi Pannit (hugi) is elvittem valamiért, még meg van minden, amit ott csináltunk. Kerámiázás után meg mindig ifire mentem, mert megint megtértem. Most meg azért, mert Krisztus megváltott, de ahhoz, hogy a megváltás életbe lépjen, ahhoz meg kell térnem. Na mindegy, a lényeg, hogy az is tiszta para volt egy csomó ideig, mert most pár éve rájöttem, hogy igaziból az én hitéletemet a szorongás meg a rettegés és szintén a megfelelni vágyás determinálták és nem a szeretet. Mivel tudom, hogy Istennek tényleg lennie kell és elnézve az eddigi életemet egész jól osztotta nekem a lapokat (bár a szívecskésből még nem sok jutott nekem), tuti szeret, most próbálom újradefiniálni a hitéletemet, hogy tényleg a szeretet-érzés domináljon benne, ne a megfélemlítettség.
A nyarakat 14 éves korom után már a gyümölcsösbeli munkával töltöttük, meg a szüleim mindig küldtek külföldre, hogy tanuljak nyelvet meg életet. Ezért hálás vagyok nekik. 
Volt egy idős, német házaspár barátunk. Úgy szerettek minket (értsd: öcsémet, húgomat meg engem), mint az unokáikat. Állandóak kapattak minket: ruhákat, csokoládét, könyvet, mindent adtak. A nyarat itt, a telet Spanyolországban, a köztes időt Németországban töltötték. Az egyik alkalommal, amikor jöttek búcsúzkodni, mondták, hogy mehetek velük határozatlan időre. Összepakoltam a bőröndöm, aztán elmentem velük. Minden szuper volt kint: bio, vegán ételek, minden este ugrálás a trimilinen , bringatúrák, kirándulás, egy apró bökkenővel.: a néni ortorexiás volt, és ez ugye általában a környezetre is kihat. Mondjuk abban speciel igaza volt, hogy sokat kell inni, csak éppen belőlem ez azt váltotta ki, hogy egész éjjel a mosdót jártam, amiért aztán előbb-utóbb tök ideges volt, ezért másfél hét után jobbnak láttam felülni egy vonatra és hazajönni. Mindenesetre akkor kezdett el folyékony lenni a német nyelvtudásom, nekik családi szinten is sokat köszönhetünk, meg mi is ott segítettünk nekik, ahol tudtunk. Szóval ők igen erős meghatározói lettek a kamaszkoromnak, mert én voltam a két család közti nyelvi összekötő kapocs. 
Aztán 19 lettem, felvettek német szakra. Az maga lett a paradicsom. Megtaláltam ott azokat az embereket, akiket ma is a barátaimnak nevezhetek és persze konzerválódott az is, hogy kik azok, akik a gyerekkoromból is megmaradtak (Pálmai Panni, Gina, Aladics Anna, Oskó Dani, Mundi Ildi... és még sokan, sokan mások..).
Akkor véget ért életem első párkapcsolata is, amibe tulajdonképpen a szürke tinédzser években menekültem. Ha tehetném, ma megóvnám akkori magamtól azt a fiatalembert...
Érdekes módon sokkal kevesebb dologra emlékszem vissza abból az időből, mint a gyerekkoromból, de szerintem ez nem véletlen. Állítólag az agy szereti elfelejteni a rosszat és szívesebben raktározza el a jót. Nem mellékesen akkor igencsak el voltam hízva (az a sok német csoki...), így erős komplexusaim is voltak. 
Az tuti, hogy a vallásosság meg az állandó tanulás eléggé meghatározta azokat az éveket. Valahol nem bánom, de örülök, hogy volt egy pont, ahol rájöttem, hogy nekem is van saját életem, saját gondolatokkal és igenis vannak értékeim, meg talán az eszem is...