Az optimális olvasói élmény elérése érdekében érdemes a szöveg olvasása közben a fentebb belinkelt zenét is hallgatni.
Egy januári este van, 19.00 körül. Mindent összekészítetettem, anya morgolódik velem, egyáltalán nem örül, hogy szakadó hóban vágok neki a 80 km-es útnak. Az autó viszont be van pakolva, forró Yorkshire teát készítettem termoszba. Hívom Őt, mondom, indulok.
- Nagyon óvatos legyél, óriási hó van itt is, és nagyon síkos az út. Ha túl gyorsan vezetsz, irányíthatatlanná válhat az autód és semmi sem menthet meg attól, hogy árokba csússz.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Puszi.
Leteszem a telefont, majd elindítom a zenét. Mindig ez az első dolgom, amikor autóba ülök. Kiállok az udvarból, látom, anya a ház ajtajában áll, az arcán aggodalom jelei. Intek neki megnyugtatásképpen, hogy nem lesz baj.
A zene szól... én lekanyarodok a Rákóczi úton, hajtok tovább, míg ki nem érek a faluból. A zene továbbra is kísér, intenzíven jelen van. Nem tudok 40-50 km/h-nál többel menni, mert a délutáni latyak már tükörjéggé kezdett fagyni. A zenében és bennem is egyre inkább fokozódik a feszültség, esetemben a türelmetlenség és a zord útviszonyok a kiváltó okok. Alig várom, hogy újra lássam, de ebben a tempóban még legalább másfél óra, mire odaérek.
Haladok tovább, keresztül a kicsiny falvakon, a szakadó hóesés a szélvédőt verdesi. Az erdős részeken különös harmóniába olvad az autó fényszórója által megvilágított havazás a zenei aláfestéssel. A zord időjárás itt valahogy barátságos, mitöbb gyönyörű lesz. Azért reménykedem benne, hogy nem most akar egy őzike átkelni a szerpentinen, amikor úgyis olyan óvatosnak kell lennem. Néha kicsit több gázt adok, azt hiszem, pár percet nyerek vele, aztán rossz érzés fog el, hazárdírozok. De már annyira lennék ott..
Közeledem, már csak egy falut kell elhagynom, a következőben már találkozunk. Megérkezem. Még a sűrű hópelyhek között is látom a megcsillanó fényvisszaverőket az autóján.Megnyugszom, hogy már ő is itt van. Kiszállok, megöleljük egymást, gyorsan átpakolunk a kocsijába, hogy azzal tegyük meg a tanyáig vezető maradék 4 km-t úttalan utakon. Az én autóm erre teljesen alkalmatlan lenne. És amúgyis, legalább már együtt vagyunk...
Zötykölődünk a buckákon, kis patakon keresztül, az út háromnegyed része felé hat kis világító szempár közeledik felénk nagy sebességgel. A kutyák szaladnak elénk, hogy köszöntsenek bennünket. Másodjára érzem azt ma este, hogy engem itt várnak, most olyan, mintha hazaérkeztem volna.
Ő a bejárati ajtó elé parkol, majd kinyitja nekem az amúgy belülről nem nyíló ajtót és ölbe kap, hogy nehogy saras legyen a csizmám. Én átkarolom a nyakát és olyan biztonságot érzek erős bicepszei közt, amit sosem akarok elveszíteni. Beérünk a szobába, óvatosan leenged. Én kiöntöm a forró teát, míg ő kimegy, hogy a kályhára még némi fát tegyen, de érzem, már korábban befűtött, meleggel várt. Visszaérkezik, az ágy szélére ülünk, végre nyugodtan a kezünkbe vehetjük a teát és egymás szemébe nézve kortyolni kezdjük... nem tudjuk levenni egymásról a tekintetünket, s rövidesen a személyiségében állandóan ott lévő szenvedély és a tűz, ami engem hozzá hajtott együttesen perzseli fel a kezdetben még hűvös fekhelyet..
