Korábbi bejegyzésemben dédikémről írtam, és azért döntöttem úgy, hogy egy új részben fogok gondolkodni a saját magam által feltett kérdésre, mert a két téma szervesen nem kapcsolódik egymáshoz, ám mégis egy sor új gondolatot indított el bennem.

A horgolás... kerestem az okát, hogy miért nem tudom elképzelni azt, ahogy valamelyik még élő nagymamám vagy édesanyám engem vagy valaki mást horgolni tanít? Dédinél még egyszerűen jött. Aztán eszembe jutott, hogy a párkeresésemben belebotlottam nem egyszer abba a helyzetbe, amikor a főzéstudományom került szóba. Vagy a minap láttam egy videót, ahol nőket kérdeztek arról, hogy hogy kell palacsintát sütni, vagy épp, hogy hogy kell panírozni. Nagyon kínos válaszok születtek. Hogy őszinte legyek, nem tudtam elmarasztalni őket. Nem egynek a kezében láttam a teli bevásárló táskát, vagy épp azt lehetett róla gondolni, hogy munkába siet, vagy onnan jön. 
És hogy miért nem látom a nagyszüleim korosztályát és az azon túli generációt a fiatalokat horgolni tanítani, a nőket pedig (beleértve magamat is), sütni, főzni?
Nagyon egyszerű: mert mi is dolgozunk. Néha pont ugyanannyit vagy még többet, mint férfi társaink. És emelett próbálunk mindig csinosak lenni, hiszen otthonkában nem járunk dolgozni, és persze szexik is maradni, hogy a magánéletben is megfeleljünk.
Nem akarok panaszkodni, csak egyszerűen úgy érzem, hogy az elvárás velünk szemben óriásivá nőtt (ne kezdjük el szidni az emancipannikat, szerintem nélkülük is effelé halad a világ), miközben a férfiak felé támasztott elvárások az évek múltával mit sem változtak.

Miben látom én a veszélyét annak, hogy már sem energiánk, sem időnk nincs leülni horgolni vagy egy finomat főzni? (Egyébként én a 45 perces ebédszünetemben meg szoktam valamit próbálni összedobni, kihasználva a távmunka ilyetén előnyeit). Abban, hogy egyszerűen az otthonból kiveszik az a fajta finomság, amivé csak egy nő tudja tenni. Fájdalmasnak érzem, hogy csak erős szorongások közepette merném megpendíteni egy potenciális férjnek, hogy én szívesen lennék háztartásbeli (főznék, rendben tartanám a háztartást, kiskertet művelnék, gyereket nevelnék, mellette valamilyen konyhapénzt hozó tevékenységet végeznék) , mert tudom, hogy valószínűleg semmittevőnek vagy élősködőnek lennék kikiáltva. Látok megfáradt nőket, akik munkahely mellett próbálnak mindezen elvárásoknak megfelelni, és ennek hatását is a családi életükre. Látom azokat a nőket is, akik otthon rendezik be az életüket, sokszor szintén erejük felett teljesítenek, ám önálló keresettel nem rendelkeznek, több gyereket is szépen felnevelnek, példás háztartást vezetnek, de anyagilag mégis kiszolgáltatottak, viszont nem megbecsültek.
Én azt hiszem, hogy azzal, hogy nagymamáink jó munkásnők lévén bevonultak a gyárba, nagyon sokat veszített a mi generációnk. Létrejött egy magukat túlhajszoló, dolgozó női réteg, aki képtelen ennek a rengeteg elvárásnak megfelelni, mert hogy is lehetne? Illetve van a jómódban élő, "mindent a feneke alá raktak" típus, melyekben a közös, hogy párjuk igényeit hosszú távon nem igazán tudja kielégíteni.
Íly módon szerintem a férfiak is elvesztették a nőket. Azt olvasom a párkereső oldalakon, legyen ízig-vérig nő, ez az elvárás, miközben ők maguk tesznek minket a viselkedésükkel vagy a határozatlanságukkal (zéró életcél) férfivé. Tudom, hogy manapság majdnem képtelenség egy keresetből kijönni, de ennek véleményem szerint nem gazdasági okai vannak, hanem egyszerűen az igények növekedtek meg. Az a nő, aki csak otthon akarja reszelgetni a körmét, az tényleg ne maradjon otthon! Úgy valóban nem lehet kijönni! 
Mielőtt bárki is felháborodna azon, hogy általánosítok, feltétlenül szeretném elmondani, hogy korjelenségről beszélek és természetesen a plasztikus ábrázolás kedvéért szélsőségekről!

Ami pedig a férfiakat illeti, vannak, akik a hajtós, talpraesett, tökös fickók, akiknek egy gondolkodó nő csak problémaforrás, így inkább nem vesződnek vele, ezért ők megelégszenek egy magát "dekoratőrnek " mondott csajjal. Velük szemben állnak anyucik pici fiai, akik még 30 évesen is félnek a felelősségvállalástól és lehet, hogy nagyon jó lelkűek, és találtak is valami átlagos munkahelyet, de ha elképzeled velük az életet, akkor inkább úgy döntesz, hogy elég a magad baja...

Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, szerintem aki ismer, tudja, hogy bár elég hajtós vagyok, azért én is vágynék arra, hogy egyszer  nő legyek úgy igazán... de abszurdnak érzem, hogy egyedül kell mindent megteremtenem, melyeket a szüleim példája nyomán, úgy képzelem, egy párkapcsolat gyümölcseként, összefogásból kellene létrehozni. Ezeket mindig olyankor sikerült összehoznom, amikor épp egyedülálló voltam. Gondolok itt autóra, házra. Gyakorlatilag nem tudtam senkivel azt a fajta összefogást megvalósítani, amit mi itt családi körben, a rokonságomban és a szűk baráti körben megvalósítunk. A társkereső oldalakat böngészve életerős férfiakat látok koktélt szürcsölni pálmafák alatt, olvasom, hogy szeretik a tengert, moziba és színházba járni, és ha megkapargatom a felszínt, kiderül, hogy egyébként pedig vajmi keveset tudnak felmutatni. 
Én örömmel cipelem a sittes vödröt (főleg, hogy a legtöbb esetben a barátoknak, rokonoknak köszönhetően ez jó hangulatban telik), de mégsem hiszem úgy, hogy ez helyén van! Nekem a függönyöket kellene varrnom az ablakra, a konyhát berendezni és nem nyomorult szigetelő anyagért, mert hőtükrös fóliáért kajtatni. 
Ilyenkor azért megkérdem, hogy mennyire vagyok nő? Mennyire elítélendő, hogy nem tudok minden este valami gasztronómiai csodával előrukkolni? És borzasztóan szeretnék valamilyen társadalmi munkát végezni, amivel kicsit tehetek a közért, de önző módon, ha nem a baráti kapcsolataimat ápolom, akkor visszavonulok és inkább hajnalig bőrműveskedek, hogy feltöltődjek valamiből.... 

Azért az autópálya szélén, hazajövet, miután közölték velem, hogy nem kapok hitelt, megállok, mert csíp a szempillaspirál a könnyeimtől. Legalább ennyiből látszódjon, hogy nő vagyok...

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.