A múltam megismerése a jövőbeni utamat is megmutatta...
Sokan kérdezték már meg tőlem, honnan is jött nekem ez a bőrművesség? Mivel az én esetemben egy-két mondattal nem elintézhető a kérdés, úgy gondoltam, egy bejegyzést megér.
2013- teljes válság... kiégettség a munkában... összetört szerelmi élet... átmenetileg meglazult családi kapcsolatok... hitélet teljes összeomlása és magány...
Már mindezek betörése előtt felmerült bennem a kósza gondolat, hogy valamilyen kézműves mesterséget, leginkább a kosárfonást profi szinten elsajátítanám. Fél mondatban megemlítettem ezt az akkori páromnak, aki csak a fejét csóválta és értésemre adta, hogy teljesen fölösleg dolog ebbe a dologba belefognom. Akkor ez annyiba is maradt.. majd elérkezett ez a komplex összeomlás, melyet egy év pszichológusi terápia követett, ami tulajdonképpen nem volt más, mint önmagam megismerése és sok-sok bátorság gyűjtése ahhoz, hogy merjem a saját életemet élni.
Felhívtam hát a népművészeti iskola igazgatóját, hogy akkor én most itt rendesen kosárfonást tanulnék. Felvilágosított a jelentkezés feltételeiről, majd megjegyezte, hogy amúgy még bőrművességet, fazekasságot, szövést stb. is lehet nálunk tanulni. Én pedig jelentkeztem bőrművesnek... meg kell valljam, soha az előtt nem néztem meg egy bőrtárgyat sem. Valószínűleg a kihívás vonzott, mert éreztem, hogy ez nehéz szakma.
Nem telt el néhány, diákként eltöltött hónap, amikor is meghalt a nagybátyám, aki a dédszüleim házát lakta.
Valami kattanása lehetett szegénynek, mert szinte minden ugyanúgy volt a házban, ahogy a dédszülők hagyták. Sok érdekességet találtam ott, igazi kincseket. Mindközül a legnagyobb talán a cipész műhely volt. A ház hátsó részében egy koszos kis helyiségben, ott állt a kicsi asztal, polcok, rajtuk kaptafák gyerek mérettől egészen a legnagyobb férfi lábméretig. Óriási kaland volt nekem gumikesztyűvel kiszedni a centis retekből a régi viasztömböt, felfedezni ugyanott a szabókést, bent a házban megtalálni a cipőtalpnak való bőrt, a lépcsőn ott feküdt a valamikori cégtábla. Igazi időutazás vette kezdetét. Fényképeket kerestem róla, anyakönyvi adatokat, egyáltalán fogékonnyá váltam a családi legendáriumra.
Nekiláttam a szerszámok megtisztításának és közben csak azon agyaltam, mi módon lehetne őket méltó módon hasznosítani. Így támadt az az ötletem, hogy felveszem a kapcsolatot a szadai tájház vezetőjével, hátha ő is lát bennük fantáziát. Gréti néni támogatásával berendeztem hát a dédnagyapám cipészműhelyét, abban a házban, amelynek gazdasszonya valaha az ő lánytestvére, volt. A két testvér öröksége csodálatos módon így egyesülhetett évtizedekkel haláluk után.
Egyszer egy pszichológiai előadáson hallottam, hogy létezik az a jelenség, hogy valaki felnőtt korában egyszer csak elkezd magas színvonalon rajzolni, vagy valami művészi tevékenységet végezni, és ha a család fájában kutatni kezdünk, nagy valószínűséggel ki fog róla derülni, hogy a felmenői között már voltak olyanok, akik ilyesmivel foglalkoztak. Velem is hasonló történhetett. Tudat alatt Fábi József nyomdokaiba léptem. (Illetve, remélem, bebizonyíthatom majd életem során, hogy így lesz.)
Az életminőségem javulása szempontjából mindenképpen úgy érzem, hogy ez egy fontos lépés volt, hiszen a múltam megismerése a jövőbeni utamat is megmutatta. Ahogy a kis mozaikok a helyükre kerülnek, úgy lesz egyre kerekebb és teljesebb az életem. Zárásképpen hadd meséljek el még egy kis "mozaik darabot":
A szüleim elmesélése alapján állítólag levettem a kalapot a dédim fejéről, és azt játszottam, hogy ő vagyok...
