Gyönyörű nyári reggel van, a busz is begördül a szadai buszmegállóba én pedig mindennapok rutinjával pattanok fel rá és állok meg még az elejében a vakoknak és gyengén látóknak fenntartott hely mellett. Kivételesen rendeltetésszerűen volt használva, azaz egy valóban vak bácsi ült ott.
Elindultunk Vác irányába, én pedig folytattam a könyvem olvasását épp ott, ahol a felszállás előtt abbahagytam. 
Egyszer csak megszólt az idős úr:
- Kisasszony, Ön véletlenül nem a Sivatag virágát olvassa?
- De igen, honnan tetszik tudni?
Buggyant ki belőlem ösztönösen a kérdés. Közben azon kezdtem el agyalni, hogy vajon hol van itt egy kandi kamera, mert a helyzet elég abszurdnak tűnt. A bácsi nyilván nem lát, mert nem fordult felém, ahogy hozzám beszélt, a szemét sötét napszemüveggel takarta, és a kezében lévő fehér bot is vakságát bizonyította.
- Hangosan olvasta, én meg ismerem a könyvet.
- De az nem lehet, soha nem olvasok hangosan. Nem beszélek magamban- feleltem még mindig nem felocsúdva a döbbenetből.
És épp most kell leszállnom, nem hiszem el... - gondoltam magamban. Leszállás után még rendesen kattogott az agyam ezen az élményen. Azóta kevesebbet jön elő, pedig máig is a legmisztikusabb dolgok közé sorolom, amik valaha történtek velem.
Felmerült bennem, hogy egyszerűen csak gondolatátvitel történt. A bácsi sokkal érzékenyebben fogta a világ eseményeit és valahogy az én gondolataimat is... vagy egy nagyon ügyes svindler volt, de valahogy ebben még kevésbé hiszek.
Szóval marad a kérdőjel, meg a történet néha fel-fel bukkanó emléke....