Ma már a reggeli kávé előtt kiugrott a csípa a szememből, amikor elolvastam Pásztory Dóri cikkét a WMN-en. Eleve a bögyömben van a luxusfeleséges műsor, amiről tv híján csak a digitális sajtóból tájékozódtam, de ez a ma reggeli olvasmány kiverte nálam a biztosítékot. Dóri cikkének legfőbb üzenete akar lenni, hogy tartsuk tiszteletben mások döntését, hovatovább mennyire tiszteletreméltó az, amikor valaki meri vállalni azt, ha az anyaszerepre alkalmatlannak érzi magát. Alapvetően ezzel a hozzáállással sok problémám még nem lenne, a mögötte lévő, nem igazán létező érvrendszerrel sokkal több van.
Pár hete kőzápor hullott rám, amkor felhívtam a figyelmet arra, hogy ennek a műsornak a mai társadalom számára mennyire rossz üzenete van. Az egyik luxusfeleség ma reggeli üzenete, hogy a gyerek egy idegesítő, gügyögő kis valami, ami mindenben akadályozza őt. Joga van így gondolni, ezt nem vitatom. Akik védelmébe veszik, azt mondják, ez az ő magánügye. Na ezen a ponton van a társadalom őrülten megvezetve. A reality show-k lényege, hogy a privát életet a nyilvánosság elé tárja és innentől fogva családok ezreinek a nappalija lesz luxusfeleségek virtuális élettere. A televízió hatása pont a tudatalattiság, úgy befolyásolja az elmét és a gondolkodást, hogy ennek nem feltétlenül vagyunk tudatában, mégis a hatása alá kerülünk. A közbeszédet az fogja tematizálni, amit ott látunk, hallunk és ezt pontosan tudja minden média mogul és politikai párt, ezért küzdenek azért napi szinten, hogy a markukban tartsák a legnézettebb médiumokat és a legolvasottabb sajtó orgánumokat.
Ezen a ponton értünk el oda, amikor bátran kimerem jelenteni, hogy amikor a televízióban felületes butaságok tömkelege hangzik el, akkor igenis muszáj az átgondolt és magvasabb gondolatoknak is teret adni. Ugyanis a hölgy, akit Dóri is idéz úgy tette ezen kijelentést, hogy fogalma sincsen, valójában miről beszél. Ezt pedig azért merem így kijelenteni, mert a várandósságom előtt nekem sem volt.
Babám fogantatása előtt úgy gondoltam, a családalapítás valami nagyon távoli dolog. A munkahelyi dolgaimban, meg úgy általában minden másban sokkal sikeresebb voltam, mint a magánéletemben. Jártam pszichológushoz, kineziológushoz, kerestem magamban, exekben a hibát, így utólag úgy látom, a szakítás legtöbb esetben megkönnyebbülést hozott nekem, kivéve amikor azt éreztem, hogy olyasvalakit veszítek el, aki az életemet valamiben gazdagította.
Aztán jött az újabb kísérlet a párkapcsolatra és szinte már az elején vele együtt Lédácskám is. Krízis volt a javából. Szembe kellett néznem azzal, hogy sem a testemnek, sem az érzékeimnek, sem a lelki folyamataimnak nem vagyok ura, és én, aki mindent mindig igyekszik kézben tartani, egy helyzetbe kerültem, amit nem én irányítok, de mégcsak ráhatásom sincs. Akkor persze ezt így nem tudtam a sok engem ért inger miatt megfogalmazni, csak sodródtam az árral, és tudtam, akárhogy is alakul a jövőm, ebbe a helyzetbe bele kell állnom. A nyugvópontot megint csak az elengedés és az elfogadás hozta meg.
Mi ebben a nehéz? Az, hogy akkorra hosszú hónapok munkája nyomán a mindig kövérkés lányból 53-56 kg lett, mostanra, a nyolcadik hónapra meg egy bálna. Rádöbbeni a munkahelyi fiókomba nézve, hogy női higiéniai termékeimet nyugodtan hazahoztam, úgysem lesz már rájuk itt évekig szükségem…
Az, hogy bár törekedtem az egzisztenciám megteremtésére, mégsem vagyok teljesen a baba fogadására felkészülve, illetve borzalmas erőfeszítéseket kell tenni, hogy a szülés napjára minden összeálljon. Igen, ezeket bitang nehéz volt feldolgozni. Hogy mindezt egyedül csináltam végig, az nagyon nem rendített meg, mert a küzdelemben általában mindig egyedül voltam, amim van, azt egyedül értem el egy szuper családi háttérrel.
Lédácska viszont mit sem törődve az anyja vergődésével, csak nő itt a pocakomban. Találkozgatunk az UH vizsgálaton, érzem, amikor rugdos a pici lábacskáival, és nevetgélek, amikor látom a hasamat jobbra-balra ringani.
Aki nem élheti át a gyermekvállalás csodáját, kimarad abból a fantasztikus megtapasztalásból is, hogy az emberek micsoda rokonszenvvel és szeretettel viseltetnek egy kismama iránt. Kímélni kezdenek, azt nézik, mire lehet szükséged, ha találnak otthon olyan babaholmit, amire nincs szükségük, te fogsz eszükbe jutni. Sokszor nem a tárgyaknak örülsz, hanem az a megható, hogy ennyire örülnek születendő babádnak és szép lassan majdnem magától összeáll minden a pici érkezésére.
Amikor megtapasztalod a benned növekvő kis élet csodáját, mások gyerekeire is csodálattal kezdesz tekinteni. Más édesanyák anyasággal kapcsolatos élménybeszámolóival és tapasztalataival gazdagodsz, új ismeretségeket szerzel és a babavárás rég nem látott ismerősöket hoz hozzád közelebb.
Nem mellesleg, tényleg kimozdít a komfortzónádból: a megszokott, bejáratott napi rutin helyett új célt kap az életed.
Senki sem mondta, hogy könnyű, de a legtöbb nőnek a vágya ezt átélni, mert így vagyunk kódolva. A jó Isten nekünk adta meg azt a képességet, hogy gyermekünk kifejlődéséhez testünket adjuk, és Dórinak igaza van abban, hogy nem a magántulajdonunk a pici, de ez a test a testben kapcsolat olyan erős életre szóló kötelék, ami megint csak az édesanyává válás kuriozitását adja. Más viszonyban ezt nem lehet átélni.
Amiért nem tudok azonosulni sem a luxusfeleség, sem pedig Dóri véleményével az az, hogy a kétségbeeséstől, az elfogadáson át, most épp az “alig várom” fázisában, a kilenc hónap alatt olyan hormonális és lelkifolyamatokon megyünk át, ami segít minket felkészíteni a félelmetes ismeretlenre.
Ráadásul jó anyagi háttérrel tényleg csak a várandósság minden percének a megélésére kell koncentrálni. Lehet legálisan shopppingolni, mert hát a a babának szüksége van… :P
Kisbabát vállalni fejlődés is. Sok anyuka attól fél, hogy az otthon töltött idő alatt szellemileg leépül, nem fogja kielégíteni a rugik mosása. Én erre az időszakra egyfajta újrakezésként tekintek. Már most nagyon sokat tanultam alázatról, elfogadásról, hogy mennyire ösztönössé válik, hogy ezentúl egy másik élet a te szükségleteiddel szemben előnyt élvez. Rengeteg tervem van, és csak azon jár az eszem, hogyan lehet majd a tevékeny, pénzkeresős életet az anyasággal összehangolni.
Még nem tartok ott, hogy bajlódjak a pelenkázással, tanácstalanul álljak a zokogó baba fölött hajnali kettőkor, de a távolban már látom, ahogy kicsi Lédámmal sétálgatunk, a kis rózsaszín babakocsiját tologatja, amikor leérettségizik és a társadalom értékes tagjává válik. És hinni szeretném, hogy a baba nem csupán nyűg, aki engem akadályoz a kibontakozásban, hanem érték… luxuskivitelben…
főleg azoknak, akik vágynak rá és minden követ megmozgatnak, hogy lehessen…
Egy zárógondolat: nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy azt a szélsőséges gondolkoásmódot képviselem, hogy mindenkinek, minden áron SZÜLNI KELL. Párkapcsolati státusz, anyagi körülmények, egészségügyi állapot cizellálhatják a kérdést. Én 33 évesen, egy kicsiny házikóval, autóval, kiváló munkahellyel és családi háttérrel úgy érezte, erkölcsileg ez a legjobb döntés. A fenti hölgy pedig házasságban, jómódban tette a kinyilatkoztatást.
1. Nah ne! Gyerekem lesz??? Egy szobanövény nem bírja nálam két hétnél tovább!!
mondják viszont, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát.
st gyakorolni felénk, mert a kijózanodás pillanata nagyon fájdalmas lesz. Mondhatni csalódás.
Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy TÖK JÓ!
Korábbi bejegyzésem eléggé felkavarta az indulatokat, de meglehetősen építő hozzászólások is érkeztek, amelyekre kicsit szeretnék most reagálni.