Számomra egyáltalán nem szexi egy férfi mosogató ronggyal és fakanállal a kezében, és nekem sem jutna eszembe nyakig olajosan, villás kulccsal a kezembe feltrappolni a lakásba.
Mindennek rendelt ideje van... ez a bibliai vers jut eszembe először, amikor úgy döntök, hogy a fenti témában leírom a gondolataimat. Ugyanis, bár legalább három éve ráéreztem arra, amit most megosztok, ám teljes egésszé csak mostanra állt össze.
E tekintetben nagyon inspirálóan hatottak rám Kassai Lajos gondolatai, bár el kell mondanom, a személyével kapcsolatban elég ambivalens érzéseim vannak. Egyik részről mérhetetlenül becsülöm mindazért, amit eddig elért, másrészt pedig szorongást kelt bennem a merev, rezignált stílusa. Fenntartom az esélyét annak, hogy félreismerem őt, hiszen személyesen sohasem találkoztunk, viszont néhány nyilatkozatát volt már szerencsém meghallgatni, illetve nagy hatást gyakorolt rám a Férfiak klubjabeli szereplése is, amit aztán sikerült rendesen agyonvágnia a felvétel végén egy jól irányzott mondattal.
Ennyi bevezető után mostmár térjünk át rám. Vagyis 2013-ra. Tönkrement egy olyan párkapcsolatom, amihez elég nagy reményeket fűztem. Utólag úgy látom, hogy a kudarcnak egyik tényezője volt az is, hogy egykori páromra nem tudtam eléggé férfiként tekinteni. Többször is szóvátette, hogy nem tisztelem eléggé, és mi tagadás, egy idő után valóban nehézséget okozott számomra az, hogy elfogadjam, hogy a munkahelyén átdolgozott kemény nyolc óra után már tényleg nem sok mindenre marad energiája. Marad estére a tv nézés, hétvégén pedig az utazás a szülőkhöz, rokonokhoz. Ezzel szemben ott volt, mint férfi ideál, az én mindig pörgős, szorgalmas édesapám, aki nem mellesleg egy nagyon élelmes és találékony fickó. Otthon én azt láttam, hogy édesanyám, nagymamáim a konyhában szorgoskodnak, odakint meg pörög a körfűrész vagy a flex, vagy megy a hegesztés, kalapálás. Ha nekünk kinti munkát kellett végezni az azért inkább pakolásra, egyszerűbb kerti munkákra korlátozódott. Ehhez képest én elvégeztem aztán az egyetemet és persze diplomás párt kerestem -hiszen nekem szellemi társ kell- aztán jött a nagy arcra esés, mert kiderült, hogy a diplomás fiúk igen nagy részének az ég világon semmi gyakorlati érzéke nincs, mert nekik csak az volt a dolguk, hogy tanuljanak és szélsőséges esetben még a 25-30 m2-es kecót is megkapták a fenekük alá, ergo megküzdeni nagyon semmiért nem kellett. Megjegyzem egyébként ma a küzdeni tudás, akarás hiányzik az emberekből, városi közegben pedig, ahol van max. 80 m2-ed, amit rendben kell tartani, elég gyorsan elkényelmesedik az ember és megszokja a kisebb ellenállás felé haladást.
Szóval ott tartunk, hogy vége a kapcsolatnak és baráti körben, könnyeimet nyelve szipogok a balatoni nyaraló kanapéján, hogy márpedig nekem több hasznavehetetlen aktakukac nem kell, egy jó, zsíros, dolgos gazdára van szükségem, aki mellett gazdasszony lehetek. Azt hiszem, akkor párkeresés gyanánt felmerült az agrár egyetemen plakátozás lehetősége, de itt fogant meg az Agrár-randi gondolata is először.
Szóval, uraim, kérlek, ne vegyétek a fenti sorokat sértésnek! Csak azt kérem, gondoljátok át, hogy hányszor hallani azt nők szájából, hogy "már nem tudtam rá férfiként nézni", vagy ti is milyen sokat hiányoljátok belőlünk a nőiességet! Ennek egyik oka az, hogy egy lakásban egyiket sem lehet kibontakoztatni. Számomra egyáltalán nem szexi egy férfi mosogató ronggyal és fakanállal a kezében, és nekem sem jutna eszembe nyakig olajosan, villás kulccsal a kezembe feltrappolni a lakásba. Ha én édesapámat valaha leteremtettem volna, hogy miért nincs elmosogatva vagy még kész a vacsora, szerintem csak feltolta volna a szemüvegét és még most is a szöveget próbálná értelmezni. Mielőtt még bárki azt hinné, mereven gondolkodom a témáról, azért megjegyzem, hogy közös program gyanánt nem rossz a főzés, és igenis kedves dolog besegíteni a nőnek, de mi is visszasegítünk nektek, ebből pedig létrejön az ÖSSZEFOGÁS. Ez megint egy olyan dolog, amit írtózatosan kevés családban és párkapcsolatban tapasztalok. Viszont azok a közösségek, ahol ezek jelen vannak, szinte kivétel nélkül sikerre vagy max. átmeneti kudarcra vannak ítélve, hiszen több pilléren állnak, nem egy oszlop roskadozik alattuk.
Egyébként kétségtelen, hogy kicsit, mi, nők is túlemancipálódtunk. Volt ennek egy mozgalmi oldala, de hogy kicsit megvédjem magunkat: az utóbbi években kénytelen voltam hozzászokni ahhoz, hogy csak magamra számíthatok - mégha párkapcsolatban is éltem- és sajnos ez megkeményített megerősített. Biztos vagyok benne, hogy egy férfit vagy egy nőt nagyon sokmindenért lehet tisztelni, de vannak nőies és férfias tulajdonságok. Mindenki azzal érvel, hogy már egyenjogúság van, megkapom, hogy túl konzervatív vagyok. Viszont mivel ma sokkal több a tönkrement házasság és a csonka család, mint korábban, nem tudom elhinni, hogy ez így jó, ahogy van. Ha a férfiak azt szeretnék, hogy boldoggá tudjuk őket tenni, akkor be kell minket engedni a konyhába, de ők is legyenek azok, akik stabilak, lehet rájuk számítani, nem ülnek le, mint az iszap, hanem célokat tűznek ki és képesek értük hajtani, mi pedig ígérem, mindezekért nagyon fel fogunk tudni rájuk nézni. Egy középszerű élet hétköznap esti tévézéssel, hétvégén haverokkal, pár sörrel, mamihoz utazással viszont nem kecsegtető... a közös célok, küzdelem, együttesen elért eredmények viszont táplálni képesek a kapcsolatot...
Zárszóként pedig hadd mondjam el, hogy nem bántani szeretném a férfiakat, nagyon sok jó példát látok a fentebb leírtak ellenkezőjére is. Viszont itt, a párkeresők frontján borzasztóan elkeseredtem az utóbbi időben, hogy vagy azzal szembesültem, mindenki csak azt nézi, hogy minél kisebb energiabefeketetéssel mit vehet ki egy kapcsolatból, vagy ha valaki céltudatos, ambíciózus, akkor egyszerűen elfelejt a másikkal törődni...
Több szeretetet, több lelket, több tenni akarást, több megértést és több energiabefektetést kívánok mindenkinek... és magamnak is...
Kép: Innen
Update: Idelinkeltem a videót, hogy érthető legyen a bevezetőm teljesen.
