- Nézd, én megértem, hogy nagyon sokat kell dolgoznod, hogy nincs rám több időd. Ettől függetlenül szeretném érezni az összetartozás érzését, de mintha, te ezt nem engednéd.
- Miért? Miért kellene a kapcsolatot szorosabbra fűzni? Abból csak a baj van.
- Ne mondd ezt... ha szeretek valakit, akkor ez természetes, hogy nem mérlegelek ilyet... akkor építek és nem leépítek egy kapcsolatot.
- Én Marival azért tudtam leélni tíz évet, mert olyan volt, mint egy szobanövény. Ahova leraktad, ott is maradt. Nem kérdezte sosem, hova megyek, ha eltűntem egy-másfél napra, örült, ha hazajöttem.
- Én sem számon akarlak kérni, csak alig találkozunk. Kíváncsi vagyok rá, hogy mivel töltöd az időd, szeretek rá gondolni, hogy vajon hol lehetsz?
- Na ide figyelj. Ha szélsőséges esetben kurvázni járnék, neked ahhoz sincs semmi közöd, érted?
- De van. Hazahozhatsz valamilyen betegséget, amibe én bele is halhatok.
- Semmi közöd hozzá.
- Egoista vagy, András. Önző is vagy. Ezek a szavak nekem fájnak és téged ez láthatóan nem érdekel. 
- Mondok még valamit. Nem vagyok házasság párti. És a család sem egy működő intézmény.
- Miért nem?
- Ezt csak a politika generálja, támogatja. Nincs a környezetemben erre a rendszerre jó, működő példa.
- Sajnálom. Nekem van. Az én családom jól működik. Előttem van, ahogy a nagyszüleim este kézen fogva nézik a tévét a franciaágyon ülve.
- Csak megszokásból csinálták.
- És ha igen? Tudom, hogy szerették egymást. Nem volt mindig minden zökkenőmentes, de ha kellett, össze tudtak fogni és nagyon sok szépet átéltek együtt.
- Évi, te mindent egy lapra teszel fel. Az a baj veled.
- Egy lapra?
- Igen. A házasságra. Nézd meg a tesómékat. Anyám kint van Németországban segíteni nekik. A sógoromnak el kell őt viselnie. Nem lenne jobb, ha a tesómmal közel egy idős nő segítene neki?
- Micsoda?
- Mondjuk a sógorom előző kapcsolatából, ahol szintén van már egy-két gyerek.
- Ne mondj ilyet, megszakad a szívem. Hogy mondhatsz ilyet?
- Nekem nem célom egy nővel leélni az életemet. Minek szívjuk egymás vérét, ha már nem működik? 
- Ha elromlik, meg kell próbálni megjavítani. Ha nem szereti egymást két ember, akkor nyilván szándék sincs, de ez nagyon mai felfogás, hogy ami elromlik, azt egyszerűen kidobjuk. A kapcsolatainkat is... 
- Persze. Mindenki lecserélhető. Te is, én is. Te csak egy nő vagy a sok közül. Bárhogy hívhatnának téged. Marinak, Évinek, Ibolyának... mindegy.
- De akkor neked nem képeznek értéket az emberi, családi kapcsolatok? Biztonság? Stabilitás? Hűség? Összefogás?
Mi csak egymásra számíthatunk.
- Közösségben gondolkodom én is. De nem ilyen szűkben. Sokkal tágabban. Ahogy fentebb elmondtam. Ha rengeteg pénzem lenne, nagyon sok nőnek csinálnék gyereket. 
- András, ebbe nem sok nő menne bele. 
- Biztos vannak, akik belemennének.
- Alig találok szavakat. 
- Figyelj, én nem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi. Nem látom magam előtt, ahogy a gyereket az iskolába hordom. Amúgy is a nő feladata. Minden a nő feladata, amit a gyerekkel kapcsolatban kell csinálni.
- De igen, András. Pont olyan vagy, mint a legtöbb férfi. Nem akar felelősséget venni a nyakába. Mondd, mit veszíthetsz azzal, ha van egy szép családod? Gyerekeid? Akikre jó ránézni, szeretnek téged?
- Megmondom neked: azt, ha a munkám során találkozom egy nővel, akitől gyereket akarok és ő is tőlem, nem lehet.

Csönd. Csak lesek magam elé. Nem, nem hiszem el, hogy ez most éppen velem történik. Öt hónap után. Csöndben vagyok. Meredten nézek magam elé.
Csak ennyit suttogok neki a mobilomat felé nyújtva:
- Nézzünk neked egy buszt...

Távolodik tőlem... hallok még ilyeneket, hogy "Sajnálom", "Tudom, hogy beteg vagyok", Tudom, hogy velem van a baj, nekem kellene változnom.". 
"Megyek jó? Nem mondasz semmit? Szólok anyukádnak, hogy jöjjön fel hozzád. Évike, te mondtad, hogy nézzünk nekem buszt, én most elmegyek. Most kicsit felfüggesztjük, gondolkodunk rajta. Szia."

Még mindig csak meredten nézek magam elé. De jó lenne egy könny... de jó lenne kitörni valami megkönnyebbülést hozó zokogásban. Most érzem, nem én vagyok a ludas, hogy vége. Nem rajtam múlt. Innen nincs tovább, muszáj eltemetnem az öt hónappal együtt őt is, Pamacsot, Liszkót, Panni kecskét, akit én is tudok fejni, a holdvilágos sétákat és az öt fokban összebújva elalvásokat, a szép szavakkal tűzdelt szerelmes leveleket... valahogy ki kell őket költöztetnem a szívemből... csak térnék magamhoz a sokktól...