Korábbi bejegyzésem eléggé felkavarta az indulatokat, de meglehetősen építő hozzászólások is érkeztek, amelyekre kicsit szeretnék most reagálni. 
Azt hiszem nagyon fontos leszögezni, hogy még ha felrázó is akartam lenni, nem képzelem azt, hogy jogom van elítélni másokat azért, mert nem az általam lefestett ideálként élnek. Már csak azért sem, mert mindenkinek más az ideális. Ráadásul nem is mindenki úgy él, ahogy akar, hanem ahogy tud. Ergo, egy -szerintem- nem tagadható társadalmi jelenséget is írtam le, melynek néhányan áldozatai, míg mások tökéletesen megtalálták benne a helyüket.
Hogy ki melyik kategóriába esik, valamilyen szinten habitus, mázli vagy kevésbé szerencsés esetben megalkuvás vagy éppen önfejűség kérdése. 
Az első és talán az egész kérdéskör alapja, hogy egyáltalán fontosak-e a nemi szerepek, ha igen akkor miért, ha nem, akkor miért nem? Én természetesen mellettük érvelek, de csak a fentebb leírtak figyelembevételével, mielőtt még kőzápor hullana rám. 
Kezdjük az alapoktól. Van a férfi, és van a nő. A férfi alapértelmezetten a nőhöz vonzódik, mert a nő úgy néz ki, mint egy nő. A nő pedig a férfihoz vonzódik, mert a férfi úgy néz ki, mint egy férfi. Minél nőiesebb kisugárzása van egy nőnek, annál nagyobb arányban lesz a férfiak számára vonzó és fordítva. Ha megkérdeztek 10 férfit, abból 9 biztos azt fogja válaszolni, hogy jobban szeret egy nőn szoknyát látni, mint nadrágot. Ezen vélelmezhetően kevesen vitatkoznának velem. Hogy kinek milyen típusú nők/férfiak jönnek be, ott már az egyéni ízlésnek is meghatározó szerepe van.
Több olyan hölgy kommentezett (némi büszkeséggel ötvözött felháborodást érzékeltetve) a megosztásom alá, akik felsorolták, hány féle férfiasnak mondható tevékenységet űznek. Elmondom, én is csinálok ilyesmit. A saját házamon rengeteg olyan dolgot csináltam (a barátnőim segítségével is!), amelyek egyáltalán nem női feladatok. Megcsináltam, mert muszáj volt, de sosem éreztem igazán, hogy nekünk kellene azt a brutál nehéz sittes vödröt cipelni. És most jön a miértre az érvelésem: mert élettanilag nem úgy lettünk megalkotva, hogy a megerőltetést hosszútávon és nagymértékben károsodás nélkül el tudja viselni a szervezetünk. Ha megnézzük az 50-60-as korosztályban a hölgyeket, szinte a testükre, arcukra van írva az életünk. De ha valakinek ez annyira elvont magyarázat arra, hogy miért nem jó nekünk férfias erőnlétet kívánó munkát végezni, akkor próbálok tőmondatban válaszolni: mert előbb-utóbb nagy eséllyel lesz aranyered, vagy sérved. Ha a férfiaknál ugyanígy fennáll a kockázat, de teljesen más mértékben, akkor nálad méginkább!
Ma már az apukáknak lehetőségük van otthon maradni gyesen az anyák helyett. Nagyon szép: elképzelem magam, ahogy a férfi otthon tisztába teszi a gyereket, én meg a cégnél félrevonulok a tárgyalóba, kifejem a tejet, majd berakom a céges hűtőbe, majd este hazaviszem a családnak, mint a portyám során szerzett zsákmányt (a képzavar nem véletlen). Tudom, általában ezt a helyzetet is a szükség generálja, de nem véletlen, hogy mi kaptuk a teremtőtől a gyermek gondoskodásáról való feladatot, hiszen mi vagyunk rá testileg és lelkileg is alkalmasabbak.  Bennünk mennek végbe a terhesség és a szülés alatt azok a hormonális folyamatok, amelyek testileg és lelkileg is képessé tesznek minket a gyermek gondozására. Tudom, hogy szélsőséges helyzetekről írok, szoktátok is mondani, de ezek tudják legjobban érzékeltetni, hogy merre tartunk. Ráadásul nem minden valós alapot nélkülöznek, sokszor a saját tapasztalataimat.
Miért nem kellene még leszkanderoznunk a férfiakat agilitásban? Most érkeztem el arra a pontra, ahol kicsit a korábbi blogbejegyzésemhez vissza kell nyúlnom. Sajnos van az a szituáció, amikor egy nőnek semmit sem kell tennie ahhoz, hogy elnyomjon egy férfit. Ha egy erősebb, alapból agilisabb nő találkozik egy kevésbé talpraesett, mondhatni nem túl tökös fickóval, abból óhatatlanul is kialakul egy alá-fölé rendeltségi viszony, amiben valakik vagy megtalálják a helyüket és jól érzik magukat, vagy az én esetemben gyakrabban jelentkező dolog történik: vagy az úriember menekül el tőlem, vagy én érzem úgy, hogy csak lehúznának. 
Az ideális persze számomra az lenne, ha olyasvalaki látná meg bennem a nőt, aki tudná méltányolni azt, hogy az ökológiai lábnyomomnál kicsit többet szeretnék itt hagyni ezen a földön, de nem tekintene rám riválisként, hanem inkább cinkos társak lennénk ebben. Valahogy úgy, ahogy Isten is tervezte:

"Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt." Mózes I. könyve 2:18.

Kép: filmhiradokonline.hu