Nem nagyon telik el úgy nap, hogy ne botlanék vagy a médián vagy a sajtón keresztül a lombik-kérdésbe.
Szeretek mindig mindenről álláspontot, véleményt alkotni, most is meghallgatok, összeolvasok mindenfélét, bízva abban, hogy így könnyebb lesz... de valahogy mégsem. Valahol, valamelyik érvrendszerben mintha mindig kilógna a lóláb...
Legutóbb egy evangélikus lelkésznő írta le útját a lombikhoz vezető igen rögös lelki útról. Teli volt a blogbejegyzés azzal, hogy "legyen meg a Te akaratod", ennek ellenére végigvitte a progamot. De honnan tudjuk, hogy nem az volt Isten akarata, hogy ne részesülhessen a gyermekáldásból? Ilyen formában a mesterséges megtermékenyítés vajon nem megerőszakolása-e Isten akaratának? Ha én így imádkoznék, hogy legyen meg Isten akarata, az számomra az egyértelmű beletörődést jelentené, így legfeljebb egy utolsó dobást, hogy ha ez sem jön össze, akkor...
Van egy másik történet, amitől nem tudok szabadulni. Egy kicsi fiúról hallottam a rádióban: rémálmok gyötörték, folyamatosan azt álmodta, hogy a testvérkéivel hűtőbe van zárva. A kisfiú egyébként egyke volt. Kiderült, hogy ő is lombikbaba volt.. emlékeim szerint pszichológus segített neki feldolgozni a "fagyasztóban szerzett élményeket".
Ugyanakkor, főleg hogy most én is kismama vagyok, egyszerűen nem tudok ítélkezni senki felett sem, aki rászánja magát, mert átéltem már magam is micsoda lelkigyötrelem döntést hozni nehéz etikai kérdésekben. Ismerem az örömét annak, amikor az ultrahang felvételen találkozhatok azzal kis csöppséggel akit a testem nevel, amikor közeli és távoli ismerősök, barátok, rokonok csöngetnek be egy-egy doboz vagy zacskó kisruhával vagy bármivel, ami a baba váráshoz szükséges. Csodálatos szeretet veszi körbe egy pici baba érkezését, amiből vétek kizárni bárkit is és nem csoda, hogy a legtöbb pár álma átélni mindezt (és amiről még nem tudok :)). Hiába nem akartam azelőtt még gyermeket, most hogy itt ficereg a pocakomban, nem tudok másra gondolni, mint hogy ez az élet értelme és rendje. Semmit nem ér az egész, amit eddig elértem ha nincs kivel megosztanom és kire örökítenem. A jogot pedig nem tarthatom fent magamnak, hogy ezt esetleg más is így gondolja.
Abban az álláspontban tudok megnyugodni, hogy mindenkinek saját magának kell mérlegelni, mi az amiben megnyugszik a lelkiismerete. Nekünk viszont nem szabad még nagyobb terhet tenni megbélyegzéssel vagy megjegyzésekkel azoknak a vállára, akik ilyen nehéz kérdésekkel küzdenek. Ezt nem csak a lombik programra értem, mert számtalan van még, például homoszexuálisnak vagy elváltnak lenni sem egy leányálom. Ezeknek az embereknek inkább az együttérzésünkre van szükségük és ha igénylik, a támogatásunkra. És ne higgyük, hogy a nehéz erkölcsi dilemmák alól mentesülni tudunk, minket is utolérhetnek...
