Grafomániákus Laikus

Grafomániákus Laikus

Mi köze a nemi szerepeknek a vidéki élethez (és Kassai Lajosnak)?

2016. március 22. - Evi@na

Számomra egyáltalán nem szexi egy férfi mosogató ronggyal és fakanállal a kezében, és nekem sem jutna eszembe nyakig olajosan, villás kulccsal a kezembe feltrappolni a lakásba. 


Mindennek rendelt ideje van... ez a bibliai vers jut eszembe először, amikor úgy döntök, hogy a fenti témában leírom a gondolataimat. Ugyanis, bár legalább három éve ráéreztem arra, amit most megosztok, ám teljes egésszé csak mostanra állt össze.
E tekintetben nagyon inspirálóan hatottak rám Kassai Lajos gondolatai, bár el kell mondanom, a személyével kapcsolatban elég ambivalens érzéseim vannak. Egyik részről mérhetetlenül becsülöm mindazért, amit eddig elért, másrészt pedig szorongást kelt bennem a merev, rezignált stílusa. Fenntartom az esélyét annak, hogy félreismerem őt, hiszen személyesen sohasem találkoztunk, viszont néhány nyilatkozatát volt már szerencsém meghallgatni, illetve nagy hatást gyakorolt rám a Férfiak klubjabeli szereplése is, amit aztán sikerült rendesen agyonvágnia a felvétel végén egy jól irányzott mondattal.

selbstversorgung_zufriedenheit.jpg
Ennyi bevezető után mostmár térjünk át rám. Vagyis 2013-ra. Tönkrement egy olyan párkapcsolatom, amihez elég nagy reményeket fűztem. Utólag úgy látom, hogy a kudarcnak egyik tényezője volt az is, hogy egykori páromra nem tudtam eléggé férfiként tekinteni. Többször is szóvátette, hogy nem tisztelem eléggé, és mi tagadás, egy idő után valóban nehézséget okozott számomra az, hogy elfogadjam, hogy a munkahelyén átdolgozott kemény nyolc óra után már tényleg nem sok mindenre marad energiája. Marad estére a tv nézés, hétvégén pedig az utazás a szülőkhöz, rokonokhoz. Ezzel szemben ott volt, mint férfi ideál, az én mindig pörgős, szorgalmas édesapám, aki nem mellesleg egy nagyon élelmes és találékony fickó. Otthon én azt láttam, hogy édesanyám, nagymamáim a konyhában szorgoskodnak, odakint meg pörög a körfűrész vagy a flex, vagy megy a hegesztés, kalapálás. Ha nekünk kinti munkát kellett végezni az azért inkább pakolásra, egyszerűbb kerti munkákra korlátozódott. Ehhez képest én elvégeztem aztán az egyetemet és persze diplomás párt kerestem -hiszen nekem szellemi társ kell- aztán jött a nagy arcra esés, mert kiderült, hogy a diplomás fiúk igen nagy részének az ég világon semmi gyakorlati érzéke nincs, mert nekik csak az volt a dolguk, hogy tanuljanak és szélsőséges esetben még a 25-30 m2-es kecót is megkapták a fenekük alá, ergo megküzdeni nagyon semmiért nem kellett. Megjegyzem egyébként ma a küzdeni tudás, akarás hiányzik az emberekből, városi közegben pedig, ahol van max. 80 m2-ed, amit rendben kell tartani, elég gyorsan elkényelmesedik az ember és megszokja a kisebb ellenállás felé haladást.
Szóval ott tartunk, hogy vége a kapcsolatnak és baráti körben, könnyeimet nyelve szipogok a balatoni nyaraló kanapéján, hogy márpedig nekem több hasznavehetetlen aktakukac nem kell, egy jó, zsíros, dolgos gazdára van szükségem, aki mellett gazdasszony lehetek. Azt hiszem, akkor párkeresés gyanánt felmerült az agrár egyetemen plakátozás lehetősége, de itt fogant meg az Agrár-randi gondolata is először.
Szóval, uraim, kérlek, ne vegyétek a fenti sorokat sértésnek! Csak azt kérem, gondoljátok át, hogy hányszor hallani azt nők szájából, hogy "már nem tudtam rá férfiként nézni", vagy ti is milyen sokat hiányoljátok belőlünk a nőiességet! Ennek egyik oka az, hogy egy lakásban egyiket sem lehet kibontakoztatni. Számomra egyáltalán nem szexi egy férfi mosogató ronggyal és fakanállal a kezében, és nekem sem jutna eszembe nyakig olajosan, villás kulccsal a kezembe feltrappolni a lakásba.  Ha én édesapámat valaha leteremtettem volna, hogy miért nincs elmosogatva vagy még kész a vacsora, szerintem csak feltolta volna a szemüvegét és még most is a szöveget próbálná értelmezni. Mielőtt még bárki azt hinné, mereven gondolkodom a témáról, azért megjegyzem, hogy közös program gyanánt nem rossz a főzés, és igenis kedves dolog besegíteni a nőnek, de mi is visszasegítünk nektek, ebből pedig létrejön az ÖSSZEFOGÁS. Ez megint egy olyan dolog, amit írtózatosan kevés családban és párkapcsolatban tapasztalok. Viszont azok a közösségek, ahol ezek jelen vannak, szinte kivétel nélkül sikerre vagy max. átmeneti kudarcra vannak ítélve, hiszen több pilléren állnak, nem egy oszlop roskadozik alattuk.
Egyébként kétségtelen, hogy kicsit, mi, nők is túlemancipálódtunk. Volt ennek egy mozgalmi oldala, de hogy kicsit megvédjem magunkat: az utóbbi években kénytelen voltam hozzászokni ahhoz, hogy csak magamra számíthatok - mégha párkapcsolatban is éltem- és sajnos ez  megkeményített megerősített. Biztos vagyok benne, hogy egy férfit vagy egy nőt nagyon sokmindenért lehet tisztelni, de vannak nőies és férfias tulajdonságok. Mindenki azzal érvel, hogy már egyenjogúság van, megkapom, hogy túl konzervatív vagyok. Viszont mivel ma sokkal több a tönkrement házasság és a csonka család, mint korábban, nem tudom elhinni, hogy ez így jó, ahogy van. Ha a férfiak azt szeretnék, hogy boldoggá tudjuk őket tenni, akkor be kell minket engedni a konyhába, de ők is legyenek azok, akik stabilak, lehet rájuk számítani, nem ülnek le, mint az iszap, hanem célokat tűznek ki és képesek értük hajtani, mi pedig ígérem, mindezekért nagyon fel fogunk tudni rájuk nézni. Egy középszerű élet hétköznap esti tévézéssel, hétvégén haverokkal, pár sörrel, mamihoz utazással viszont nem kecsegtető... a közös célok, küzdelem, együttesen elért eredmények viszont táplálni képesek a kapcsolatot...

Zárszóként pedig hadd mondjam el, hogy nem bántani szeretném a férfiakat, nagyon sok jó példát látok a fentebb leírtak ellenkezőjére is. Viszont itt, a párkeresők frontján borzasztóan elkeseredtem az utóbbi időben, hogy vagy azzal szembesültem, mindenki csak azt nézi, hogy minél kisebb energiabefeketetéssel mit vehet ki egy kapcsolatból, vagy ha valaki céltudatos, ambíciózus, akkor egyszerűen elfelejt a másikkal törődni...

Több szeretetet, több lelket, több tenni akarást, több megértést és több energiabefektetést kívánok mindenkinek... és magamnak is... 

Kép: Innen

Update: Idelinkeltem a videót, hogy érthető legyen a bevezetőm teljesen.

 

Bőrültségem története

A múltam megismerése a jövőbeni utamat is megmutatta...

Sokan kérdezték már meg tőlem, honnan is jött nekem ez a bőrművesség? Mivel az én esetemben egy-két mondattal nem elintézhető a kérdés, úgy gondoltam, egy bejegyzést megér.

2013- teljes válság... kiégettség a munkában... összetört szerelmi élet... átmenetileg meglazult családi kapcsolatok... hitélet teljes összeomlása és magány...
Már mindezek betörése előtt felmerült bennem a kósza gondolat, hogy valamilyen kézműves mesterséget, leginkább a kosárfonást profi szinten elsajátítanám. Fél mondatban megemlítettem ezt az akkori páromnak, aki csak a fejét csóválta és értésemre adta, hogy teljesen fölösleg dolog ebbe a dologba belefognom. Akkor ez annyiba is maradt.. majd elérkezett ez a komplex összeomlás, melyet egy év pszichológusi terápia követett, ami tulajdonképpen nem volt más, mint önmagam megismerése és sok-sok bátorság gyűjtése ahhoz, hogy merjem a saját életemet élni.
 Felhívtam hát a népművészeti iskola igazgatóját, hogy akkor én most itt rendesen kosárfonást tanulnék. Felvilágosított a jelentkezés feltételeiről, majd megjegyezte, hogy amúgy még bőrművességet, fazekasságot, szövést stb. is lehet nálunk tanulni. Én pedig jelentkeztem bőrművesnek... meg kell valljam, soha az előtt nem néztem meg egy bőrtárgyat sem. Valószínűleg a kihívás vonzott, mert éreztem, hogy ez nehéz szakma.

Nem telt el néhány, diákként eltöltött hónap, amikor is meghalt a nagybátyám, aki a dédszüleim házát lakta.

Valami kattanása lehetett szegénynek, mert szinte minden ugyanúgy volt a házban, ahogy a dédszülők hagyták. Sok érdekességet találtam ott, igazi kincseket. Mindközül a legnagyobb talán a cipész műhely volt. A ház hátsó részében egy koszos kis helyiségben, ott állt a kicsi asztal, polcok, rajtuk kaptafák gyerek mérettől egészen a legnagyobb férfi lábméretig. Óriási kaland volt nekem gumikesztyűvel kiszedni a centis retekből a régi viasztömböt, felfedezni ugyanott a szabókést, bent a házban megtalálni a cipőtalpnak való bőrt, a lépcsőn ott feküdt a valamikori cégtábla. Igazi időutazás vette kezdetét. Fényképeket kerestem róla, anyakönyvi adatokat, egyáltalán fogékonnyá váltam a családi legendáriumra.

Nekiláttam a szerszámok megtisztításának és közben csak azon agyaltam, mi módon lehetne őket méltó módon hasznosítani. Így támadt az az ötletem, hogy felveszem a kapcsolatot a szadai tájház vezetőjével, hátha ő is lát bennük fantáziát. Gréti néni támogatásával  berendeztem hát a dédnagyapám cipészműhelyét, abban a házban, amelynek gazdasszonya valaha az ő lánytestvére, volt. A két testvér öröksége csodálatos módon így egyesülhetett évtizedekkel haláluk után. 
Egyszer egy pszichológiai előadáson hallottam, hogy létezik az a jelenség, hogy valaki felnőtt korában egyszer csak elkezd magas színvonalon rajzolni, vagy valami művészi tevékenységet végezni, és ha a család fájában kutatni kezdünk, nagy valószínűséggel ki fog róla derülni, hogy a felmenői között már voltak olyanok, akik ilyesmivel foglalkoztak. Velem is hasonló történhetett. Tudat alatt Fábi József nyomdokaiba léptem. (Illetve, remélem, bebizonyíthatom majd életem során, hogy így lesz.)
Az életminőségem javulása szempontjából mindenképpen úgy érzem, hogy ez egy fontos lépés volt, hiszen a múltam megismerése a jövőbeni utamat is megmutatta. Ahogy a kis mozaikok a helyükre kerülnek, úgy lesz egyre kerekebb és teljesebb az életem. Zárásképpen hadd meséljek el még egy kis "mozaik darabot":
A szüleim elmesélése alapján állítólag levettem a kalapot a dédim fejéről, és azt játszottam, hogy ő vagyok... 
 12240114_1636875949915974_7168092600477789754_n.jpg

PatTörténetek

82e4e0d789704c8d21dc0c795a4ef2d1.jpgDec. 22., kedd este van. Futkosok végig a plázán, próbálom magam utolérni, hogy beszerezzem az utolsó hiányzó ajándékokat is. Hopp, egy biobolt, ide beugrom. Muszáj magamnak bevásárolni mindenmentes betevőből az ünnepekre. Szemüveg feltéve, nézem az összetevőket: szója nincs, búza nincs, laktózmentes... egyszer csak megszólal egy férfi hang mögöttem:
- Az sós lesz.
- Tudom, látom. Szeretem a sósat. 
- De ott is van sós. És fejével a bolttal szemben lévő kávézó felé biccent.
Nézek rá kérdőn, nem vagyok valami kimozdulós típus, ilyen ingerek aztán igen ritkán érnek.
- Nem nézzük meg milyen ott a sós? De van biztos teájuk is vagy kávé.
Végigfut az agyamon, mennyi mindent kell még vennem, de a fiatalember határozottságának képtelen vagyok ellenállni. Fizetek, elindulunk a kávézó felé, útközben megbeszéljük, hogy zöld teát kérek, üresen. Ő cappuccinot iszik.
A sarokfotelra mutat:
- Ott jó lesz? 
- Jó, igen. 
Elmegy a teáért és a cappuccinoért, én pedig teljes zavarban állok ott. Hülye vagyok. 5 perce sem ismerem és leülök vele teázni. Visszajön, a tálcát leteszi az asztalra én pedig még mindig zavartan igyekszem a kis kannából nem a poharam mellé önteni a teát. Ő is a szájához emeli a csészét, és látom, jegygyűrűt visel.
- Te is ajándékot veszel? A családnak? Látom, házas vagy.
- Igen. A lánynak korit, a másik kettőnek forgószéket vettem.
- Biztos örülni fognak neki.
Látom a kezén, hogy remeg. Bakker, hát ő is zavarban van. De annyira határozott volt, érezhetően a kezében tartotta az elmúlt 10 perc eseményeit. Ideges. Ez nekem önbizalmat ad, én egészen higgadt vagyok. 
- Szóval házas vagy és csak így leszólítgatsz lányokat? - kérdem kacér mosollyal. Miután lelepleződött a remegő kezével, valami furcsa magabiztosságot kezdtem érezni. Azt hiszem, ez lehetett ebben a mosolyban.
- Igaziból azért csináltam, mert szerettem volna, ha a lényem hátrasorolt részei megnyilvánulást kapnak.
- Miért? Otthon el vagy nyomva?
- Nem, nem mondanám. Nagyon rendes apuka, munkaerő, barát és hasonló vagyok. Ha megfigyeled, fájó módon hiányzik a felsorolásból az, hogy férfi, és az, akin ez múlik, még csak nem is tehet igazán arról, hogy ez így van.
- Hogy érted, hogy nem tehet róla? 
- Mert nem ő akarta azt, hogy ne legyen neki fontos, hanem nem is tudom... az evolúció...
Biztos írtó bután nézek, de legalábbis kérdőn, mert rögtön magyarázkodásba kezd:
- Na jó. Pár éve egyszer csak a szemembe nézett, és elmondta, hogy ő mást akar, és nem másik pasit...
- Micsoda? Nőt?
- Hát mi mást, ha nem pasit?
- Na de ez mégis hogy derült ki? Volt ennek valami előzménye?
- Mindig is volt nálunk egy olyan szabály, hogy mindenkinek vannak szabad hétvégéi, és egy ilyen alkalommal, amikor rajta volt a sor, azt mondta, hogy egy barátnőjével szeretne aludni. Némi gondolkodás után rájöttem, hogy A -nél és A -vel nem ugyanaz.
- Mit tehet ilyenkor egy férfi? - magamban valamiért azt gondolom, mennyivel jobb lenne, ha az asszony pasit akart volna. Azzal legalább lehet versengeni vagy tudom is én...
-  Nem sok mindent tehet. Veheti a kalapját, vagy dönthet úgy, hogy nem veszi. Mindkettő szívás.
- Te nem vetted...
- Nem. Felelősséget vállaltam három másik kis életért... Na de most te mesélj. Te párkapcsolatban élsz?
- Nem, de van párom.
Látom a szemén azt a fajta tanácstalanságot, ahogyan én az imént nézhettem rá.
- Plátói szerelem?
- Lehet -mosolyodom el - külföldön él. Nem sokat beszélünk, találkozni meg főleg nem nagyon szoktunk. Aki tud erről a dologról, az szerint csak szivatom magam. Látszik rajtam, hogy nagyon szenvedek ettől az állapottól.
Erre nem mondok semmit... Gondolni gondolok, de nincs jogom mondani, épp nekem, épp itt és most.
- Már megpróbáltam párszor véget vetni a dolognak, de mindig újra keresett. Én meg szeretem.
- Hát te tudod. 
Kezdek mocorogni... eszembe jut, hogy még egy csomó minden hiányzik.
- Figyu, mennem kéne, hamarosan zárnak nekem meg még meg kell vennem az ajándékokat. 
- Elkísérhetlek?
- Most inkább egyedül mennék. Csak a húgommal szoktam közösen vásárolni, ha nekem kell ruha.
- Jól van. Hajtogatok neked valamit, hogy legyen, ami vigyáz rád. 
Elővesz egy kis fényes papírt... remeg a keze, mintha ideges lenne... pedig tudom, hogy csak izgul vagy nem tudom... nem tudom mi játszódik le benne... a keze alatt egy kis daru formálódik ki... megmutatja, hogy tudom magammal vinni sérülésmentesen... 
- Elveszem, elteszem, majd elköszönünk egymástól. Jön velem a daru és a történet... hazáig kísérnek... majd a fejemben véget nem érő gondolatfolyamként körbe-körbe cikáznak... a férfi története, aki ma este igazán férfi volt, lehetett...  és az én történetem, aki ma este igazán nő voltam, lehettem...  és a daru...

Fotó: pinterest

Miért van hét lyuk az övön?


Bőrműves tanárnőm, Terényi Gyöngy gazdagította az elménket ezzel a leírással, én pedig szeretem...


"Hajdanán minden nemes, minden magabíró paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos vagy acélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszíj kellett, amelynek se lakodalomban, amikor gazdája igazán jóllakott, se birkózáskor, se tüsszentéskor, se lóra üléskor elszakadnia nem volt szabad. Apáról fiúra szállt az igazi nadrágszíj, mint a nemesség. A nadrágszíj volt a fenyítő eszköz a szigorú apák kezében. A nadrágszíjon levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét lyuk volt a nadrágszíjon. Az első csak tartalék volt, ha netalántán szárazbetegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztújítást, a hatodik a keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre tudniillik, mikor az embert öregbírónak választják. Mert az öregbírónak nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély, tekintély nélkül nincs igazság a földön."

Eötvös Károly: A BALATONI UTAZÁS VÉGE (A sümegi kékfestő II.)

Édesburgonya (azaz batáta) évisen

- Képzeld, Panni olyan finom pizzát sütöttem, hogy meggyanusítottak, hogy rendeltem!
- Te sütöttél?

Nos, ennyit az én főző tudományomról és még egy gasztro designer sem vagyok, hogy amit nem tudok megcsinálni, legalább lefényképezzem. Na de ma! Ma olyat sikerült alkotnom, ami tényleg finom lett! 

Hozzávalók:

batáta (csak az a jó bele, amit tőlem veszel! :))
répa
fehér répa
bors

kakukkfű
rozmaring
pici piros paprika
üvegtészta
1 fej hagyma
oliva olaj

Összevagdaltam a zöldségeket kisebb darabokra, és a hagymát is felaprítottam. Oliva olajon pároltam, fűszereztem a fenti fűszerekkel, leszámítva a piros paprikát. Aztán felöntöttem vízzel, és amikor már majdnem elfőtte a levét, akkor beletettem az üvegtésztát, meghintettem piros paprikával és egészen addig főztem tovább, amíg el nem tűnt minden lé róla. 
Ha akarod, ízlés szerint elhagyhatod a tésztát belőle, vagy kreatívkodhatsz is vele, nekem a mindenmentes diétám közepette ez felüdülés volt!
imag0037_1.jpg

Fürdőszoba - Abból, ami van - 1. rész

A fürdőszoba kb. a 90-es években készült, így úgy éreztem, némi esztétikai felújításra mindenképpen szorul. Mivel ez csak egy mellékes projekt a ház átalakítása mellett, törekedtem arra, hogy lehetőleg minél kevesebb összegből gazdálkodva oldjam meg a feljújítást. 
Bejegyzésem fókuszában a zuhanytálca fog állni, annak kavicsokkal való kirakásához szeretnék néhány tanácsot adni. Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok burkoló, a saját tapasztalataimat fogom megosztani, olyasmiket,melyeket jó lett volna már azelőtt tudnom, hogy belevágok...
Az ötletet egyébként innen vettem.

A szükséges anyagok:

- Folyékony fólia: Erre abban az esetben lesz szükséged, amennyiben teljesen az elejétől építed a zuhanytálcádat. Az enyém korábban ki volt csempézve, ám utólag mégis úgy gondolom, nem ártott volna...

- Kavicsok: Ez lehet, hogy lesz neked otthon is, de vehetsz kész, kavicsos burkolólapokat is (ezek jóval drágábbak). Könnyebb velük dolgozni, de az alkotás öröme elveszik. Ráadásul azok szabályosak, amit te csinálsz, az rusztikusabb lesz. 

- Csemperagasztó: Én flexibiliset vettem, de vehetsz pl. fehér színűt is.

- Fuga és fugaimpregnáló, esetleg műgyanta (A műgyantával nincs tapasztalatom, de van rá példa, hogy valaki azzal öntötte ki)

Eszközök, szerszámok:

- vödör, fúrógép, keverő vagy ha nincs, akkor spaknival is kikeverheted a ragasztót
- Rongyok, szivacsok, több vödör esetleg
- ecset
- erős idegrendszer, sok türelem

1.) A kavicsokat gondosan átválogatjuk és átmossuk. Mindenképpen ez legyen az első lépés, hogy ne akkor kelljen kapkodni, ha már köt a ragasztó.
2.) A felületet, amit burkolni szeretnénk, nagyon alaposan megtisztítjuk
3.) Bekeverjük a ragasztót: az állaga olyan legyen, hogy simán megálljon a spaknin, ne legyen folyós a felülete. Szóval iszonyatosan sűrű legyen, mert ha hígra csinálod, akkor nem fog beleragadni a kavics és nagyon lassan is fog kötni. Ha ezzel is meg vagy, mindent készíts oda magad mellé. (A megmosott, valamelyest megszárított kavicsokat, rongyot, vizes vödröt, spaknit, vagy amivel felhordod a ragasztót.)
4.) A kavicsolást a tálca aljával kezdtem, annak is a széleivel és így haladtam a lefolyó felé (ezt előzőleg valamivel eltömítetted, hogy bele ne menjen a ragasztó). Próbáltam rá figyelni, hogy lejtése legyen, így a a szélek kirakását nagyobb kövekkel kezdtem, ami azt eredményezte, hogy alatta némileg vastagabb is volt a ragasztóréteg. Ahogy haladtam a lefolyó felé, egyre kisebb és laposabb kavicsokat használtam. Amikor válogatod és rakosgatod a kavicsokat, mindenképpen gondolj rá, hogy azon fogsz állni, tehát a kavics ne álljon ki jobban a ragasztóból, mint, amit majd a talpad elbír! A kereskedésben egyébként emlékeim szerint négy féle kavicsot vehetsz zsákban, az én választásom a két középső méretre esett.
imag2005.jpgA kezdetek...

5.) Haladsz szép lassan, mintázod, ahogy szeretnéd, ha a tálcád kiraktad, pihensz egy napot, hogy hadd száradjon addig a ragasztó is.
6.) Másnap frissen, és üdén nekiláthatsz az oldalaknak is. Újra nagyon sűrű ragasztót keversz, mert az oldalán nehezebben áll meg a kő, de ha ügyes leszel, ebből sem lesz gond! Újra pihentek egy napot: te is, és a már szépnek ígérkező zuhanytálcád is.

Tipp: Ha én újra kavicsolnék, biztosan sokkal ritkábban tenném őket! Több okból is:
- Esztétikusabb
- Praktikusabb (könnyebb fugázni és később takarítani is)
Sajnos én nem találtam el eléggé elsőre a ragasztó sűrűségét, és a sűrű kirakással ezt próbáltam kompenzálni. Ha kellően sűrű állagú anyagot keversz, erre nem lesz szükség! Figyeld majd meg a kész állapotú fotókon, hogy az oldalakon, az alsóbb szinten milyen jól mutat, hogy ritka. 

7.) El fog érkezni az a pont, ami szinte mindenkinél máshogy alakul. Én először a WC körénykén is ki szerettem volna kövezni, de ahogy a tálcával majdnem végeztem, úgy döntötem, inkább járólappal kombinálom. Annak lerakását viszont szakemberre bíztam. Miután a padló elkészült, a lapok körül újra ragasztottam, majd a fürdőszoba minden oldalát szintén kikavicsoztam.

8.) A fugázás
A fugázást szintén szakemberre bíztam. Először a padlót fugázta ki, majd némi száradási idő (kb. fél óra) az oldalakat is (oda kicsit hígabb masszát készített). A fuga felvitele a kavicsok közé ecsettel történt. Vártunk, majd áttörölte a felületeket. A távozása után én még akcióba lendültem: fogtam egy szivacsot, és majdnem minden követ egyenként körbetörültem, mert igazán így adja ki szépen a mintát. A következő lépésben egy fogkefével teszem meg ugyanezt, majd mosószeres vízzel törlöm át. Teljes száradás után a fugát impregnálóval fogom kezelni.

Tipp: Amikor kerestem, hogy milyen csempével és fugával kombináljam a zuhanytálcát, a következő szempontokat vettem figyelembe:
- Hasonló színű legyen a padlólap, mint valamelyik kavics, amiből több van
- Ha teljes fürdőszobát készítesz, ne kombinálj túl sokféle anyagot, mert a kavics önmagában elég domináns
- A fuga kicsit világosabb, mint a járólap és a kavicsok, így szépen kiemelődnek mind

Még mindig nincs teljesen kész, de az utolsó állapotról tudok mutatni képet:

 

 

Nő vagyok (?) - Dédikémről jutott eszembe... 2. rész

Korábbi bejegyzésemben dédikémről írtam, és azért döntöttem úgy, hogy egy új részben fogok gondolkodni a saját magam által feltett kérdésre, mert a két téma szervesen nem kapcsolódik egymáshoz, ám mégis egy sor új gondolatot indított el bennem.

A horgolás... kerestem az okát, hogy miért nem tudom elképzelni azt, ahogy valamelyik még élő nagymamám vagy édesanyám engem vagy valaki mást horgolni tanít? Dédinél még egyszerűen jött. Aztán eszembe jutott, hogy a párkeresésemben belebotlottam nem egyszer abba a helyzetbe, amikor a főzéstudományom került szóba. Vagy a minap láttam egy videót, ahol nőket kérdeztek arról, hogy hogy kell palacsintát sütni, vagy épp, hogy hogy kell panírozni. Nagyon kínos válaszok születtek. Hogy őszinte legyek, nem tudtam elmarasztalni őket. Nem egynek a kezében láttam a teli bevásárló táskát, vagy épp azt lehetett róla gondolni, hogy munkába siet, vagy onnan jön. 
És hogy miért nem látom a nagyszüleim korosztályát és az azon túli generációt a fiatalokat horgolni tanítani, a nőket pedig (beleértve magamat is), sütni, főzni?
Nagyon egyszerű: mert mi is dolgozunk. Néha pont ugyanannyit vagy még többet, mint férfi társaink. És emelett próbálunk mindig csinosak lenni, hiszen otthonkában nem járunk dolgozni, és persze szexik is maradni, hogy a magánéletben is megfeleljünk.
Nem akarok panaszkodni, csak egyszerűen úgy érzem, hogy az elvárás velünk szemben óriásivá nőtt (ne kezdjük el szidni az emancipannikat, szerintem nélkülük is effelé halad a világ), miközben a férfiak felé támasztott elvárások az évek múltával mit sem változtak.

Miben látom én a veszélyét annak, hogy már sem energiánk, sem időnk nincs leülni horgolni vagy egy finomat főzni? (Egyébként én a 45 perces ebédszünetemben meg szoktam valamit próbálni összedobni, kihasználva a távmunka ilyetén előnyeit). Abban, hogy egyszerűen az otthonból kiveszik az a fajta finomság, amivé csak egy nő tudja tenni. Fájdalmasnak érzem, hogy csak erős szorongások közepette merném megpendíteni egy potenciális férjnek, hogy én szívesen lennék háztartásbeli (főznék, rendben tartanám a háztartást, kiskertet művelnék, gyereket nevelnék, mellette valamilyen konyhapénzt hozó tevékenységet végeznék) , mert tudom, hogy valószínűleg semmittevőnek vagy élősködőnek lennék kikiáltva. Látok megfáradt nőket, akik munkahely mellett próbálnak mindezen elvárásoknak megfelelni, és ennek hatását is a családi életükre. Látom azokat a nőket is, akik otthon rendezik be az életüket, sokszor szintén erejük felett teljesítenek, ám önálló keresettel nem rendelkeznek, több gyereket is szépen felnevelnek, példás háztartást vezetnek, de anyagilag mégis kiszolgáltatottak, viszont nem megbecsültek.
Én azt hiszem, hogy azzal, hogy nagymamáink jó munkásnők lévén bevonultak a gyárba, nagyon sokat veszített a mi generációnk. Létrejött egy magukat túlhajszoló, dolgozó női réteg, aki képtelen ennek a rengeteg elvárásnak megfelelni, mert hogy is lehetne? Illetve van a jómódban élő, "mindent a feneke alá raktak" típus, melyekben a közös, hogy párjuk igényeit hosszú távon nem igazán tudja kielégíteni.
Íly módon szerintem a férfiak is elvesztették a nőket. Azt olvasom a párkereső oldalakon, legyen ízig-vérig nő, ez az elvárás, miközben ők maguk tesznek minket a viselkedésükkel vagy a határozatlanságukkal (zéró életcél) férfivé. Tudom, hogy manapság majdnem képtelenség egy keresetből kijönni, de ennek véleményem szerint nem gazdasági okai vannak, hanem egyszerűen az igények növekedtek meg. Az a nő, aki csak otthon akarja reszelgetni a körmét, az tényleg ne maradjon otthon! Úgy valóban nem lehet kijönni! 
Mielőtt bárki is felháborodna azon, hogy általánosítok, feltétlenül szeretném elmondani, hogy korjelenségről beszélek és természetesen a plasztikus ábrázolás kedvéért szélsőségekről!

Ami pedig a férfiakat illeti, vannak, akik a hajtós, talpraesett, tökös fickók, akiknek egy gondolkodó nő csak problémaforrás, így inkább nem vesződnek vele, ezért ők megelégszenek egy magát "dekoratőrnek " mondott csajjal. Velük szemben állnak anyucik pici fiai, akik még 30 évesen is félnek a felelősségvállalástól és lehet, hogy nagyon jó lelkűek, és találtak is valami átlagos munkahelyet, de ha elképzeled velük az életet, akkor inkább úgy döntesz, hogy elég a magad baja...

Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, szerintem aki ismer, tudja, hogy bár elég hajtós vagyok, azért én is vágynék arra, hogy egyszer  nő legyek úgy igazán... de abszurdnak érzem, hogy egyedül kell mindent megteremtenem, melyeket a szüleim példája nyomán, úgy képzelem, egy párkapcsolat gyümölcseként, összefogásból kellene létrehozni. Ezeket mindig olyankor sikerült összehoznom, amikor épp egyedülálló voltam. Gondolok itt autóra, házra. Gyakorlatilag nem tudtam senkivel azt a fajta összefogást megvalósítani, amit mi itt családi körben, a rokonságomban és a szűk baráti körben megvalósítunk. A társkereső oldalakat böngészve életerős férfiakat látok koktélt szürcsölni pálmafák alatt, olvasom, hogy szeretik a tengert, moziba és színházba járni, és ha megkapargatom a felszínt, kiderül, hogy egyébként pedig vajmi keveset tudnak felmutatni. 
Én örömmel cipelem a sittes vödröt (főleg, hogy a legtöbb esetben a barátoknak, rokonoknak köszönhetően ez jó hangulatban telik), de mégsem hiszem úgy, hogy ez helyén van! Nekem a függönyöket kellene varrnom az ablakra, a konyhát berendezni és nem nyomorult szigetelő anyagért, mert hőtükrös fóliáért kajtatni. 
Ilyenkor azért megkérdem, hogy mennyire vagyok nő? Mennyire elítélendő, hogy nem tudok minden este valami gasztronómiai csodával előrukkolni? És borzasztóan szeretnék valamilyen társadalmi munkát végezni, amivel kicsit tehetek a közért, de önző módon, ha nem a baráti kapcsolataimat ápolom, akkor visszavonulok és inkább hajnalig bőrműveskedek, hogy feltöltődjek valamiből.... 

Azért az autópálya szélén, hazajövet, miután közölték velem, hogy nem kapok hitelt, megállok, mert csíp a szempillaspirál a könnyeimtől. Legalább ennyiből látszódjon, hogy nő vagyok...

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Nő vagyok (?) - Dédikémről jutott eszembe... 1. rész

Elég messziről indulok, de azért a nőiség, nőiesség témaköre talán még az első kis történetet is át fogja szőni, ha másért nem, azért, mert nem történhetett volna úgy meg, ahogy megtörtént, ha nincs a kötény.

Úgy emlékszem, szép idő van. Bent vagyunk a házban, és halljuk az udvarról:
-  Zsuzsi, Zsuzsi! Merre vagytok?

Dédikém volt mindig az, aki így érkezett hozzánk. Többnyire hétvégén, reggelente, mikor még ébredezett a család, álmos fejjel kukucskáltunk ki a teraszon, azt lesve, hogy a konyharuha vajon a reggel kisült piskótát vagy netán csöröge fánkot takarja?
Ma kivételesen napközben jött, az történt ugyanis, hogy amint megszokott módján az ablakban ülve mozizta, hogy mi történik az utcán, arra lett figyelmes, hogy egy teherautóról megszökik egy karton Fanta. Ő villámgyorsasággal felpattant, kiszaladt az utcára, majd a kötényébe kapkodta a kis dobozos üdítőket és áthozta nekünk. 
Egy másik kellemes élményem vele kapcsolatban, hogy megyek át hozzá. Akkoriban nagyon sokat feküdt már napközben (a kert azért még mindig be volt vetve), és megkértem, hogy tanítson meg horgolni. Előhozta a kis készletet és az alapokat meg is tanította nekem.
Pár hét után sajnos éppen az én karjaimban halt meg. Aznap reggel a málnásba készültünk, én mondtam édesanyámnak, átnézek a dédihez még. Jött apa is, de ő gyorsan haza is ment... utólag tudom, miért. Amikor átértem hozzá, akkori lakója, Lenke néni szaladt elém:
- Évike, gyere gyorsan a mama már hajnali öt óta téged emleget.
Beszaladtam, láttam, hogy helyzet van, odatérdeltem az ágyához és elétartottam a lavórt. Akkor összetalálkozott a tekintetünk, tudtam, éreztem, hogy felismert, rám mosolygott majd hirtelen fennakadt a szeme. Hogy én mit éreztem ekkor, nem tudom már. Jött Lenke néni, ő lenyoma a szemhéját, én pedig hívtam a házi orvost, de csak a felesége vette fel:
- Edit néni? Csókolom, Tóth Évi vagyok. Azt hiszem, meghalt a dédidamám, vagy nem tudom, Tetszene szólni Pista bácsinak?

Aztán persze jött nagyapám, nagynéném és édesapám, aki előtte "intézkedni" ment haza, mert már látta a dolgok milyetén alakulását..

Persze, szörnyű volt a halállal találkozni, de valahogy szép is. Igaziból nem is maga a halálélmény rossz az egészben, hanem a hiánya. Olyan sokat tanultam tőle... például tőle tudjuk, hogy a fenekünket kipucsítva kell kapálni, mert akkor nem fog fájni a derekünk... és egyszerűen rossz, hogy a tudásából csak hangyamorzsányit tudott nekem átadni, holott ma annyira fogékony lennék rá...

Végtelen történet

Amikor kipattant a fejemből ez a kis iromány, hosszasan gondolkodtam, hogy mi az az egy szó, ami egészen pontosan kifejezi, kiről is akarok írni. Egy valamiben biztos voltam: a férfi szót rá nem használom. Bár a nemi hovatartozását lefedi a meghatározás, a FÉRFIakat mégsem szeretném megbántani, semmiképpen sem szeretném, ha úgy éreznék, hogy általánosítok. Ellenben a Bugyivadász kifejezés végérvényesen és kitörölhetetlenül befészkelte magát az agyamba, olyannyira, hogy protagonistám tulajdonnevévé is vált, hiszen ha ő nem férfi, férfi nevet sem kaphat.

A love story indul

Bugyivadász kiszemel, nagyon gyorsan felveszi a kapcsolatot veled, még a facebook legmélyebb bugyraiból is képes előhalászni a cél érdekében. Egy-két levélváltás után már két méterrel a fellegekben jársz, hiszen ennyi idő is elég volt, hogy elhidd magadról, te egy istennő vagy, akinél okosabb, szebb a földön nem járt még. Bugyivadász tudja, ha célt akar érni, nem vesztegetheti az időt. Már aznapra le van beszélve az első randi. Szép étterem, kocsi ajtó kinyit, magas röptű beszélgetések, hiszen tudja, hogy okos nőt először az agyán keresztül kell meghódítana. Te pedig már az első három percben látod őt, amint közös kis házatokból kilépve, viszi a kicsi kocsival a kicsi gyereket az oviba. Hiszen kitalálja minden gondolatodat. Folyamatosan felhívja a figyelmedet, mennyi közös vonás van bennetek. 

Valami gyanús...

Vége az estének, a jól sikerült randi után teljesen feltöltődve, vidáman pattansz be a kocsijába, hogy hazaérve tovább álmodd ezt a csodás estét újdonsült lovagoddal. El vagy telve a talpraesettségével, hogy mennyire udvarias, milyen tökéletes, jó humorú és mennyire szellemi társ. Olyan imázst épített fel benned magáról, amit a világ legjobb marketingese sem tudna. Csak egy bökkenő van: míg egész este tátott szájjal hallgattad minden szavát, melyek finom ópiátokként bódították el erre már oly régen kiéhezett szellemedet, észre sem vetted, hogy rád tulajdonképpen senki sem volt kíváncsi. Lehet, hogy még a nevedet sem tudja rendesen, ám te már a fél életét végighallgattad... bent ülsz a kocsijában, amikor egy félreeső helyen lelassít, majd a hátsó ülésre tessékel. Mész, hiszen mi rossz történhet? Olyan finom illata van, és amúgy is, mintha már ezer éve...
Amikor már kicsit soknak érzed így 3-4 óra ismeretség után a közeledést, finomat hárít: ó persze, van időnk, majd amikor úgy érzed... Majd bedobja a jokert: ő valójában már családot szeretne: feleséget és gyereket. (OMG, most légy eszednél!!!)

Valami nagyon gyanús... 

Másnap délben csörög a telefonod (alibiből azért háromszor hagyod csörögni, de igaziból fél szemed egész délelőtt rajta tartottad):
- Hogy aludtál? Ma mit csinálunk?
- Mit szólnál egy esti sétához? 
- Nekem jó, 7-re ott vagyok érted.

Már alig várod a 7 órát, előtte háromszor átöltöztél, mert sehogy sem volt jó, itt van, hurrá, indulás, séta.
Újra együtt, Bugyivadász ismét ott áll előtted illatosan, lehengerlő humorral, hiszen tudja, hogy minden nő, jókedvre, nagy nevetésre vágyik. Megkeresi a megfelelő padot, ahol folytathatja a tegnap megkezdett projektet. Fél óra kelletlen téblábolás után fordul vissza az autójához. Szinte úgy érzed, hogy neked tett szívességet azzal, hogy (autóval) sétálni vitt. Újabb ostrom indul... azért a vészcsengő már halkan csilingel...
"Ha ma nem adod meg magad, majd holnap" - gondolja magában, te pedig változatlan örömmámorban szökkelsz mellette, hiszen azért az elmúlt fél órát nem adnád a világért sem, mígnem....

Változat 1:
Bekapod a csalit. Igen, jött, meglátott, legyőzött. 

Változat 2:
Helyén az eszed. Tündérmesébe illő történet, királylányos mesébe illő szereplőkkel, de azért túl szép, hogy igaz legyen. Várjuk ki a végét. Hazaviteted magad, de a búcsúzás már szenvedélyes csókok közepette, majdnem ugyanaddig tart, míg az egész randi.

Végkifejlet mindkét változat esetében:

Néhány nap/hét/hónap után megritkulnak a hívások és a találkozások. Azt a keveset is jó esetben lemondja, vagy egyszerűen felültet. Ha kérsz tőle bármilyen szívességet, személyes sértésnek veszi. Hiszen ő mindent megad neked, hogy jössz te ahhoz, hogy bármit is kérj. Legizgalmasabb esti prorgram gyanánt egy focimeccset a tv-ben tud ajánlani. Még mindig/ már nem érdekli, hogy ki vagy valójában, milyen belső értékeid vannak, ellenben a melledet vizslatva gyakran tesz obszcén megjegyzéseket. 

Megoldás mindkét esetre:

 Felemelt fővel, minden hiszti nélkül tudomásul veszed, hogy csak erre kellettél (volna), esetleg kisírod magad a barátnőid vállán és továbblépsz. Tanulsz a történtekből, megfogadod magadnak, hogy te nem, soha többet be nem sétálsz Bugyivadász hálójába, nem, soha. És Bugyivadász újra jön, és újra vagy győzöl vagy legyőznek, mert ő pontosan tudja, mire van szükséged és meg is adja neked. Egy darabig...

 

Vizezett és cukrozott bor - Így mulat a magyar?

 A hétvégén meglehetősen bizarr élményben volt részem. Bogácson pihentünk, ahol éppen a XXIII. Bükkaljai Borfesztivál és Nemzetközi Borverseny programsorozata zajlott. 
Egy közepesen jó ByAlex koncert után, úgy döntöttünk, megnézzük a pincesort, és megkóstoljuk Bükkalja nedüjét.
 Előzetesen hadd térjek ki rá, milyen környezetben kell mindezt elképzelni. A szállodából hallottuk, ahogy felkonferálják ByeAlexet, így lépteinket meggyorsítva közeledtünk a cél felé. Utunkat övezte egy kitelepült mini-vidámpark is, mely igyekezett túlharsogni a nyaralók által kiállított óriási hangfalakat. Kb. 50-100 méterre volt felállítva a színpad, ahonnan élvezhette a közönség Csobot Adélt vagy más mega-giga sztárt... Takács Tamás egyébként színvonalas volt...
 Most, hogy mindenki el tudja képzelni azt a hangzavart, ami ott, 1 km-es körzetben rácsapódott a közeli szállodák falára, majd a pihenni vágyók szobájába, visszatérek a pincesorhoz. Kiválasztottunk egy szimpatikusnak látszó borozót, a srácok bementek borért, néhányunkat pedig behúzott a lelkes táncos csapat egy körre. Roptuk is vagy 10 percig, hiába no, nem nagyon vagyunk otthon a mulatós világában, meg hát hívott is egy finom decis ígérete.
Amikor az asztalhoz értünk, már láttuk a társaságon, hogy valami nem stimmel. Amikor az egyik fiú belekóstolt a boromba, csak bólogatott. Akkor jöttem én: belekóstoltam a műanyag pohárba, aztán még egyszer, hogy tényleg igaz-e, amit érzek. Vagyis nem érzek. Ugyanis, a poharamban víz volt, ami nyomokban bort is tartalmazott. Ketten közülünk bementek reklamálni, én a blogolás útját választottam.
Hadd mondjam el, hogy tettünk egy próbát egy másik pincében itt, ott jobb volt a helyzet egy fokkal, de annak a bornak a vége is a fűben landolt..
Félreértés ne essék, nem vagyok naiv. Ismerem a vendéglátás egyes trükkjeit, mégis azt gondolom, ez túllőtt a célon. Nem részegen mentek be a srácok, szimplán csak hülyének néztek minket. És ennél nincs rosszabb érzés. Kérdezem én, hogy tényleg itt tartunk???
Meg lehet ezt csinálni egy borfesztivál keretében, hogy egy borozóba betérve, a vendégek abszolút idiótának nézve 2000 ft-ért kiadunk 5 pohár boros vizet???
Bogács egy gyönyörű üdülő falu csodálatos stranddal, és olyan vendéglátóval, akire ha csak ránéztünk, máris ott termett, hogy minden kívánságunkat teljesítse. Akkor jön egy pincesor, dörzsölt, már majd-majd balatoni állapotokat idéző vendéglátósokkal, akik lerombolják azt a imázst, amiért mások vérrel-verítékkel megdolgoznak? Felháborító, hogy honfitársaimnak kell neveznem azokat, akik épp velünk csinálják meg, de ég az arcom azok előtt a külföldiek előtt, akik szintén áldozatává válnak ennek a tisztességtelen bánásmódnak. 
A szervezők talán elgondolkodhatnák azon is, hogy vajon jól van-e úgy, hogy az egymás mellett lévő pincék mindegyikében különböző zene üvölt szabadtéren. Azt örömmel láttam, hogy emberek önfeledten mulatnak, táncolnak és mindezt élvezik, ám erős kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy mennyire nevezhető emberinek az, hogy egymásra egyáltalán nem vagyunk tekintettel, és ott csapjuk be egymást, ahol tudjuk. Kell mulatni, ám nem mindegy, hogy hogy tesszük. Talán egy helyütt is elég lenne a hangosabb zene, és nem biztos, hogy a csim-bum cirkusznak és a nyaralóknak vetekedniük kellene hangerő dolgában. 
Különben jelen volt a faluban az a turista réteg is, aki kíváncsi lett volna a falu tájházára. Ám rendre azt a választ kapták, hogy vasárnap nincs nyitva. Legalább tudjuk, miért nincs a tájházaknak látogatottsága...

Ha valakit érdekel a pince neve, a tothevi@gmail.com-on megkérdezheti...

Pékség cégér nélkül - XI. ker. Bartók Béla út 15/b

A Heti Válasz egyik újságírójának a cikke nyomán bukkantam rá arra a pékségre, melyet még csak egy cégtábla sem hirdet, mégsem szűkölködik vásárlóközönségben.

Mielőtt beszámolnék az üzletben szerzett tapasztalatimról, hadd áruljam még el, hogy a péket Vajda Józsefnek hívják, és nem ez az első próbálkozása. A Heti Válasz szerint a  a Batthyány utcában már van egy üzlete, igaz, ott cégtáblával. Pékműhely nevű kft.-e egy fagyizót is üzemeltet Kedveskrém néven. Most pedig lássuk, milyen tapasztalatokkal sikerült gazdagítanom magamat az állítólag adalékanyagokat is nélkülöző pékségben.


Nagyjából reggel 8 óra körül tértem be, azaz reggeli szempontjából főidőben. Nem állt ugyan előttem senki, de mögöttem már gyorsan megtelt a kis üzlet, egy hölgy már az ajtó küszöbén várta, hogy sorra kerüljön. 
A péksütemények terén a választék szegényesebbnek bizonyult a manapság megszokotthoz képest, ám látvány, illat és frissesség tekintetében magasan felülmúlta az átlagot. Rá is gerjedtem gyorsan egy túrós táskára és egy diós csigára, de a kis kosárkákba ízlésesen kipakolt sütik közül, bármelyikbe egy óriásit haraptam volna. Megláttam a kenyérkínálatot is: kb. öt féle kenyérből a teljes kiőrlésű tönköly mellett döntöttem. 
A kiszolgálás udvarias volt ugyan, azonban kicsit kapkodónak éreztem, mintha siettettek volna. Már fizettem ugyan, de azért a második körben sikerült egy cappuccinot megkaparintanom. Utólag úgy éreztem, bár ne tettem volna. Az én elvárásaim a kávék terén köztudottan rettenetesen magas, de sajnos itt még a kávé íze miatt sem fanyaloghattam, ugyanis egy rémesen híg tejeskávét sikerült összekapkodni, amelyet a munkahelyemen javítottam fel a céges kávégépből. 
Hála Istennek a cappuccino-sokkot csak azután éltem át, miután már kellőképpen delíriumos állapotba kerültem a a túrós táska és diós csiga ízétől. Na nem mintha olyan nagy étkű lennék, de ahhoz, hogy a minimális jóllakottsági érzésem meglegyen, szükség volt rájuk, ugyanis elég kicsik voltak. Cserébe viszont egyáltalán nem drágák. A két sütemény a kenyérrel együtt kicsit több, mint 800 ft-ba került. Hogy őszinte legyek, már a bőségesnek hangzó reggeli után vártam, hogy mikor lesz már ebéd, minden esetre úgy érzem, egy próbát mindenképpen megért a pékség. Az ízek, és a minőség egyaránt tökéletes, és a kenyeret formázó pék látványa az üvegfal mögött is élmény volt. Összességében: 10/8, azaz mindenképpen megüti az erősen ajánlott kategóriát.

Minden esetre öröm azt látni, hogy nő az ilyen és ehhez hasonló kis manufakturális üzletek száma. Támogassuk hát őket, hogy rentábilisan tudjanak működni, hiszen elsősorban tőlük kaphatunk minőségi, egészséges ételeket.

Garai Gábor: Bizalom

 

                                  S ha százszor is becsapnak és ezerszer
                                  csalódom abban, kinek szívemet,
                                  mint álmából a rózsát, kitakartam,
                                  s ha épp az árul el, kit életemmel
                                  fedeztem én,
                                  s ha tulajdon fiam
                                  tagad meg,
                                  s ha nem harminc ezüstért,
                                  de egy rongy garasért adnak el engem
                                  barátaim,
                                  s ha megcsal a reménység,
                                  s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
                                  és elátkozom már, hogy megszülettem,
                                  s ha csak a bosszút hízlalja a hála
                                  híveimben,
                                  s ha rágalom kerít be,-
                                  akkor se mondom,hogy nem érdemes!

                                  Akkor se mondom, hogy nem érdemes
                                  hinni az emberben, akkor se mondom,
                                  hogy megélek magam is, néptelen magányban,
                                  mert irgalmatlan az
 élet.-

                                  De csöndes szóval eltűnődve mondom:
                                  bizalmam sarkig kitárt kapu,
                                  nem verhet rá lakatot a gyanú;
                                  ki-bejár rajta bárki szabadon.

                                  Egy besurrant csaló tiszteletére
                                  nem állítok őrséget tíz igaznak!
                                  Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
                                  megtisztálkodva ma betérhet újból;
                                  ki kétélű késsel jött ide ma,
                                  köszönthet holnap tiszta öleléssel!

                                  Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
                                  Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
                                  kegyelmet a hazugnak, nem tudok
                                  mentséget a könnyes képmutatásra,
                                  s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
                                  akár a nyers önzés orvtámadását.

                                  De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
                                  Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
                                  porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
                                  dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.

                                  S halandó gyarlóságai között
                                  csupán maga az ember halhatatlan.
                                  Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
                                  irgalmas vára bizalomból épül;
                                  s az önmagával vívott küzdelemben
                                  csak jósága szolgálhat menedékül.

Kulcsra zártam

Kulcsa zártam szívem,
nem nyitom ki lelkem, 
csak neked édes szerelmem.
Csak neked szerelmem.

Nem tudom, hol jársz,
azt sem tudom ki vagy,
magam előtt sem látlak,
de kimondhatatlanul vágylak.

Nem látok férfit,
nem látok nőt,
csak embereket látok,
szenvtelenek ők.

Nincs bizalom, nincs vonzalom,
nincs meghittség és szerelem.
Van ellenben csalódás 
és rengeteg hazugság.

Szoba mélyén zokogás,
fel-feltörő fuldoklás.

Megkötöztél, rab vagyok.
Bezárva a szív.
Fájok, nyöszörgök és nagyon várok...

Vágyok...

Tóth Évi: Sördal

Vettem meggysört, két litert, házit, jófélét.
Egy filmben hallott mondás szerint az egyedül ivás nem más,
mint alkoholos mámor függősége alatt lévő nyomás.
Nos, keresem hát ivócimborám, hogy eme vádak ő reá is vetüljenek,
ne csak énreám.
Jogosítvány nem akadály, hölgyeknek vendégszobám,
Uraknak a sajátom rendelkezésre áll.
Férfiaknak, a vezetés alóli felmentésre vonatkozó ajánlatom csupán merész PR fogás,
hiszen a nekik kvártélyra tett ígéretemet, mindenféle erkölcsi okokra hivatkozva, betartani, módomban nem áll.
Ha Ön most azt gondolja, hogy eme meghívás szerzője egy léha céda, vigye el Magát az ördög, de ne a saját autója!

(Íródott fűnyírás közben, alkoholmentes, a fűnyírás öröme feletti mámorban 2015. jún. 6-án.)

Spirituális realizmus

Este van, és nyugalom. Ülök az ágyamon és próbálom átgondolni, ma mi minden történt velem. Rendszerbe szedném, de sokszor csak töredékek zsonganak az agyamban, mígnem a töredékek egy teljes egésszé válnak. 
Mostanában nem vagyok túl jó kedvű. Mondhatni, semennyire sem. Ma valahogy mégis úgy érzem, hogy nagyon sokat kaptam két embertől is. 

Kikértem a menüt, és leültem ebédelni. Általában a sarokba szoktam ülni, főleg, ha egyedül vagyok, ma egy központi helyet választottam, mert az étteremben rajtam kívül más nem volt. A tulaj leül velem szemben és beszélgetni kezdünk... mindenféléről... Kérdezi, hogy mennyire vagyok ezoterikus, spirituális, mennyire szeretem a természetes gyógymódokat..
- Nem vagyok ezoterikus, spirituális sem különösebben (na jó ez nem ilyen egyszerű, de ettől a majom spirizéstől tényleg ráz a hideg). A természetes gyógymódokat szeretem.
Folytatjuk a beszélgetést, befejezem az ebédet... szeretek ide járni... finom volt, és a társaság is jó volt hozzá.


Szada felé tartok a munkából.... kicsit feszült vagyok, mert az M3-ason dugó van, már 6 óra, kezdődik Jókai Anna író-olvasó találkozója... hallom a rádióban, hogy baleset van... észrevettem, gondoltam magamban... átnyomom az USB lejátszóra a rádiót, Parov Stelar üvölti: Let's ride... jól van... lazulás van... kiérek a dugóból, 140-el csapatok, talán még odaérek...
Közel parkolok, felszaladok a Faluház lépcsőjén, nem késtem el, Annáék is a dugóban vannak még. Fél órán belül ők is megérkeznek. Meglepődöm, hogy az idős hölgy 84 évesen milyen csinos. Szinte szégyellem magam, hogy idősnek gondolom, olyan elegáns. Kopeczky Lajos felkonferálja, majd beszélni kezd többek között a szingli jelenségről is. Nem szereti ezt a fogalmat, szerinte a kereskedelmi csatornák celebjeit leszámítva senki sem szeret szinglinek lenni. (Én ezt ugyan cáfolnám, de a mai egyedülállók nagy többsége, valóban nem.) A lelkemet melengette, amikor kifejtette, milyen érzés lefeküdni esténként úgy, hogy egyedül vagy, és azért fohászkodsz Istenhez, hogy adjon neked párt. Úgy éreztem, ez az asszony rólam beszél.
Elmesélte, milyen érzés volt két gyermekét egyedül nevelő édesanyaként esténként úgy hazaérni, hogy amikor felnézett első emeleti bérlakásának ablakára, onnan csak a sötétség látszott. Amikor nem vár téged senki otthon, csak a sötét ablak.
Az előadás végén utolsónak kerültem sorra a dedikálásnál. Megköszöntem, amit a szinglikről mondott, jól esett, hogy valaki átérzi, milyen magányosnak lenni. Egyébként az egyedülléttel nincsen bajom, csak a magánnyal. Azzal, hogy nincs kire gyengéd érzelmekkel gondolni, nincs, akit megölelhetnék, akihez odabújhatnék, akinek a kedvenc sütijét süthetem vagy venne nekem egy túró rudit, mert tudja, hogy a kedvencem.
És igaziból, ami most jön, attól maradt tátva a szám. Elmondta nekem, hogy tudja, hogy mennyire nehéz párt találni, és mennyire meg kell gondolni, hogy kinek nyílik meg az ember. Nem szabad mindenkinek megnyílni. Néha tudni kell bezárni a szívünket, de mindig ott kell, hogy legyen a kezünkben a KULCS, hogy ki tudjuk nyitni a megfelelő személynek. 

Elengedés

- Nézd, én megértem, hogy nagyon sokat kell dolgoznod, hogy nincs rám több időd. Ettől függetlenül szeretném érezni az összetartozás érzését, de mintha, te ezt nem engednéd.
- Miért? Miért kellene a kapcsolatot szorosabbra fűzni? Abból csak a baj van.
- Ne mondd ezt... ha szeretek valakit, akkor ez természetes, hogy nem mérlegelek ilyet... akkor építek és nem leépítek egy kapcsolatot.
- Én Marival azért tudtam leélni tíz évet, mert olyan volt, mint egy szobanövény. Ahova leraktad, ott is maradt. Nem kérdezte sosem, hova megyek, ha eltűntem egy-másfél napra, örült, ha hazajöttem.
- Én sem számon akarlak kérni, csak alig találkozunk. Kíváncsi vagyok rá, hogy mivel töltöd az időd, szeretek rá gondolni, hogy vajon hol lehetsz?
- Na ide figyelj. Ha szélsőséges esetben kurvázni járnék, neked ahhoz sincs semmi közöd, érted?
- De van. Hazahozhatsz valamilyen betegséget, amibe én bele is halhatok.
- Semmi közöd hozzá.
- Egoista vagy, András. Önző is vagy. Ezek a szavak nekem fájnak és téged ez láthatóan nem érdekel. 
- Mondok még valamit. Nem vagyok házasság párti. És a család sem egy működő intézmény.
- Miért nem?
- Ezt csak a politika generálja, támogatja. Nincs a környezetemben erre a rendszerre jó, működő példa.
- Sajnálom. Nekem van. Az én családom jól működik. Előttem van, ahogy a nagyszüleim este kézen fogva nézik a tévét a franciaágyon ülve.
- Csak megszokásból csinálták.
- És ha igen? Tudom, hogy szerették egymást. Nem volt mindig minden zökkenőmentes, de ha kellett, össze tudtak fogni és nagyon sok szépet átéltek együtt.
- Évi, te mindent egy lapra teszel fel. Az a baj veled.
- Egy lapra?
- Igen. A házasságra. Nézd meg a tesómékat. Anyám kint van Németországban segíteni nekik. A sógoromnak el kell őt viselnie. Nem lenne jobb, ha a tesómmal közel egy idős nő segítene neki?
- Micsoda?
- Mondjuk a sógorom előző kapcsolatából, ahol szintén van már egy-két gyerek.
- Ne mondj ilyet, megszakad a szívem. Hogy mondhatsz ilyet?
- Nekem nem célom egy nővel leélni az életemet. Minek szívjuk egymás vérét, ha már nem működik? 
- Ha elromlik, meg kell próbálni megjavítani. Ha nem szereti egymást két ember, akkor nyilván szándék sincs, de ez nagyon mai felfogás, hogy ami elromlik, azt egyszerűen kidobjuk. A kapcsolatainkat is... 
- Persze. Mindenki lecserélhető. Te is, én is. Te csak egy nő vagy a sok közül. Bárhogy hívhatnának téged. Marinak, Évinek, Ibolyának... mindegy.
- De akkor neked nem képeznek értéket az emberi, családi kapcsolatok? Biztonság? Stabilitás? Hűség? Összefogás?
Mi csak egymásra számíthatunk.
- Közösségben gondolkodom én is. De nem ilyen szűkben. Sokkal tágabban. Ahogy fentebb elmondtam. Ha rengeteg pénzem lenne, nagyon sok nőnek csinálnék gyereket. 
- András, ebbe nem sok nő menne bele. 
- Biztos vannak, akik belemennének.
- Alig találok szavakat. 
- Figyelj, én nem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi. Nem látom magam előtt, ahogy a gyereket az iskolába hordom. Amúgy is a nő feladata. Minden a nő feladata, amit a gyerekkel kapcsolatban kell csinálni.
- De igen, András. Pont olyan vagy, mint a legtöbb férfi. Nem akar felelősséget venni a nyakába. Mondd, mit veszíthetsz azzal, ha van egy szép családod? Gyerekeid? Akikre jó ránézni, szeretnek téged?
- Megmondom neked: azt, ha a munkám során találkozom egy nővel, akitől gyereket akarok és ő is tőlem, nem lehet.

Csönd. Csak lesek magam elé. Nem, nem hiszem el, hogy ez most éppen velem történik. Öt hónap után. Csöndben vagyok. Meredten nézek magam elé.
Csak ennyit suttogok neki a mobilomat felé nyújtva:
- Nézzünk neked egy buszt...

Távolodik tőlem... hallok még ilyeneket, hogy "Sajnálom", "Tudom, hogy beteg vagyok", Tudom, hogy velem van a baj, nekem kellene változnom.". 
"Megyek jó? Nem mondasz semmit? Szólok anyukádnak, hogy jöjjön fel hozzád. Évike, te mondtad, hogy nézzünk nekem buszt, én most elmegyek. Most kicsit felfüggesztjük, gondolkodunk rajta. Szia."

Még mindig csak meredten nézek magam elé. De jó lenne egy könny... de jó lenne kitörni valami megkönnyebbülést hozó zokogásban. Most érzem, nem én vagyok a ludas, hogy vége. Nem rajtam múlt. Innen nincs tovább, muszáj eltemetnem az öt hónappal együtt őt is, Pamacsot, Liszkót, Panni kecskét, akit én is tudok fejni, a holdvilágos sétákat és az öt fokban összebújva elalvásokat, a szép szavakkal tűzdelt szerelmes leveleket... valahogy ki kell őket költöztetnem a szívemből... csak térnék magamhoz a sokktól... 

 

 

A Főnix halála

Szúrjátok még belém,
a mellembe, az majdnem a szívem...
feléledek hamvaimból, csak szúrjátok, szúrjátok...
végtelenszer, ahányszor csak akarjátok, szúrjátok...

gyönyörű tollaimtól megfosztotok, lekopaszítva, meztelenül,
csak szúrjátok, szúrjátok.
Vijjogok, sírok, véremben fetrengek, megrázom magam, felkelek...
Ezerszer, ezeregyszer...
Szúrjátok, vérzem, fáj, sikítok, ordítok, kérlek, ne! De, csak szúrjátok...
megtépázva, sárban ázottan, dideregve, félve, remegve, reszketve az 
újabb döfésektől újra, újra lecsupaszítom heges mellem, mutatva, hogy ide, ide a döféseket.
Ne kíméljetek, az leszek úgyis, amivé tesztek! Ezt akarjátok, nem? Megkaptátok!

Eldobhattok...

Ruhátlanul, ázottan, kiégve, megfáradva, félek... ott hagytok... meghalok...

Egy családi gazdaság szemszögéből...

A döntés a vásárló kezében van: vállalja-e azt a plusz erőfeszítést, hogy felkeresi a számára legmegbízhatóbb termelőket 30 km-es körzetében vagy egyszerűen csak leemeli a polcról töpörödött málnát? A döntést mindenki a maga igényei és lelkiismerete szerint hozza meg...

Családunk körülbelül 15 éve foglalkozik málna, ribizli, cseresznye, sárgabarack termesztésével. Ezeknek az éveknek a tapasztalatát szeretném veletek pár szóban megosztani.

Kezdetben szinte kizárólag nagybani piacon árultuk gyümölcseinket, ma viszont a termés 80 %-a közvetlenül kerül értékesítésre, azaz kereskedői közvetítés nélkül. Ez nagy előrelépés számunkra, hiszen míg a nagybani értékesítés esetén mindössze 800-3000 Ft-ot remélhettünk egy rekesz málnáért, addig saját eladásból 4-6000 Ft-ot is érhet ugyanez a mennyiség. Ez nem azt jelenti, hogy ennyivel drágábban adjuk, hiszen a zöldséges is ugyanezen az áron fogja kínálni, mire eljut hozzá. A különbség abban áll, hogy a nagybani piacra szedett árut mindig féléretten kell leszedni, míg mi, vevőinktől mindig előjegyzést veszünk fel a gyümölcsre, és azt a legoptimálisabb érettségi fokon szedjük le. A legtöbb esetben haza sem visszük, ugyanis vásárlóink legszívesebben rögtön a gyümölcsösbe jönnek a megrendelt mennyiségért. A málna esetében a friss szedésnek rettentő nagy jelentősége van, ugyanis nagyon kényes gyümölcsről beszélünk. Ha féléretten is szedjük le, mire a zöldséges pultokra kerül, a legtöbbször túlérett, töpörödött bogyókat találunk a kis tálcák alján... ez az oka annak, hogy nagy gondot fordítunk a szedés ütemezésére. Nagyjából ugyanez igaz a többi gyümölcsre is, de a ribizlit még mindig a nagybani piacon a „legkönnyebb” eladni, annak ellenére, a hogy a tendencia nekünk kedvez.

Fentebb láthattátok, milyen széles spektrumon mozog a málna eladási ára attól függően, hogy milyen fórumon próbáljuk azt eladni. (Itt jegyeznék meg még egy nagyon fontos tényezőt: mi Budapest agglomerációjában élünk, ami azt jelenti, hogy itt még van fizetőképes kereslet a gyümölcsre. Nagyon érdekes lenne, egy más tájegységen élő gazdálkodó tapasztalatait ugyanerről olvasni!)
Fontos tisztába lenni azzal, mennyi munkával, befektetéssel és kockázattal jár az, amíg az áru piacra kerül. Ezeket szeretném veletek a következőkben néhány pontban ismertetni.

-          Tavaszi munkálatokkal töltött idő (pl. metszés, kapálás, növényvédelem)

-          A fentebbiek finanszírozása (pl. kötszer, permetező szer, üzemanyag)

-          A gyümölcsszedéssel töltött idő (ennek képzelt órabérét saját magára és családjára vetítve egy okos gazda soha nem számítja ki :))

-          Rekeszek, tálcák vásárlása, címkék nyomtatása

-          Járulékok, adók

-          Időjárásnak való kitettség
Az elmúlt 15 év nagy ingadozást mutatott a terméshozam tekintetében, melyet nagyban befolyásolt az időjárás.

-          A gyümölcsös őrzésével töltött idő
Egy családi gazdaság esetében csősz megfizetése esélytelen, a bekerítés költségét pedig nagyon nehéz kitermelni. Sajnos voltak már olyan évek, amikor nem sikerült a tolvajok előtt oda érni, bármennyire is próbáltuk.  Ez az az érzés, amit nem kívánok senkinek: el lehet képzelni, milyen gondolatok járnak az ember fejében, mikor majdnem üres rekeszekkel, a megrendeléseket lemondva, fél óra gyümölcsösben való bóklászás után, haza kell kullogni.

-          Amennyiben a közvetlen értékesítés nem megoldott, be kell szállíttatni a gyümölcsöt a piacra. Ennek a költsége rekeszenként 3-500 Ft.

-          Mivel idénymunkáról van szó, számításba kell venni, hogy ez időszakos bevétel. Ebből kellene finanszírozni a következő év befektetéseit, fejlesztéseit, és kihúzni a telet.
 A legtöbb gazdálkodó természetesen több lábon próbál állni, de akkor sem mehetünk el szó nélkül a tény mellett.

-          Egy igényes családi gazdaság mindig visszaforgatja a bevétel jelentős részét vállalkozásába. Velünk sincs ez másképp: mindig figyeljük az újabb trendeket, hogy a legjobb ízű, legmutatósabb fajtákat telepítsük. A kiszáradt, elöregedett tövek folyamatosan pótlásra szorulnak.

A fentiek fényében azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy egy multi vagy kereskedő mennyivel kevesebb kockázatot vagy erőfeszítést vállal csupán a profitért. Termelőként az az érdekünk, hogy vásárlóink megelégedésére és nem utolsó sorban egészségére váljék „munkánk gyümölcse”.
Gyerekkorunktól fogva azt sulykoltánk belénk, hogy a vödörbe csak az a gyümölcs kerülhet, amit mi, magunk is szívesen megennénk. Mivel szeretjük a finomat, a mérce így igen magas lett. :)

Egy üzletlánc vajon mennyire érdekelt ebben? Sokuk tűzte már zászlajára, hogy magyar terméket árul, de tisztességes árat nem akar fizetni érte. A döntés a vásárló kezében van: vállalja-e azt a plusz erőfeszítést, hogy felkeresi a számára legmegbízhatóbb termelőket 30 km-es körzetében vagy egyszerűen csak leemeli a polcról töpörödött málnát? A döntést mindenki a maga igényei és lelkiismerete szerint hozza meg...

d6389973abfa6d3f0821b39446ff1319.png

Legenda lettem...

legalábbis egy szűk körben, melyet a gödöllői Car Wash autómosó dolgozói képeznek.

129848606_amazoncom-lady-driver-high-heels-driving-funny-car-.jpgAz egész kb. egy vagy másfél éve, egy gyönyörű tavaszi vagy őszi napon történhetett. Nem tudom már mikor, a lényeg, hogy nagyon nem most. Miután békát (opel corsa D típusú kicsiny járgányom) megfelelő alapossággal kiporszívóztam, bepattantam és már nyomtam is a gázt, hogy távozzak, egy éktelen nagy csattanásra lettem figyelmes. Csak sejtettem, hogy én okoztam, de mivel különösebb problémát a csattanáson kívül nem érzékeltem, megrántottam a vállam, és hajtottam tovább. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy szívbajos sofőr.

Eltelt pár hét, mentem mosatni és egyszer csak az ott dolgozó, egyik fiatal ember bizalmasan behajolt a vezető oldali ablakon majd sejtelmesen a fülembe súgta:
- Ugye, nem lett baja a kocsidnak, amikor a (jó) múltkor nekimentél a szőnyegporolónak?
 Orcámon enyhe pír futott át, majd közöltem vele:
- Oh nem, semmiség. 
Konstatáltam, hogy múltkori afféromat a szőnyegporolóval nem fedi jótékony homály, de ezennel én lezártnak tekintettem az ügyet (újfent). 

No már most, én minden korábbi, a bádog cuccost érintő megrázkódtatás után is maradtam a Car Wash hűséges, és rendszeres visszajáró vendége. Az ott dolgozók azóta is, minden alkalommal meglehetősen előzékeny derűvel fogadnak, melynek belőlük való kiváltását dekoratív megjelenésem feletti örömüknek tulajdonítottam. Hát ehhez képest az igazság kicsit cizelláltabb, ugyanis a mai nap újra volt szerencsém a vendég szeretetüket tapasztalni, amikor is egy fiatalember odalépett hozzám és óvó szavait intézte hozzám:
- Vigyázz a szőnyegporolóra!
- Na ne, már te is tudod? Mindenki tudja?
- Aha, persze..

Na már most fuldoklok a röhögéstől, hogy ha arra gondolok, hogy zöld kis békámmal behajtva az autómosó kapuján meglátnak engem az ott dolgozók, gyomrukat a szőnyegporolót féltő enyhe szorongás fogja el, lelki szemeik előtt pedig a DANGER tábla villódzik. 
Azért ha valaki megtalálja rólam az ipari kamera készítette felvételt a youtubon szóljon... nem tudom, másképp hogy voltak képesek engem ilyen élénken az emlékezetükben tartani. :-))

A nyersbőrtől a bicskatokig

20-as éveim elején, egy rokonlátogatás alkalmával ismerkedtem meg Andrási Lajossal, a nagyiváni birkapásztorral. Emlékeim közt őrzöm a beszélgetésünket, amikor elmesélte, hogy az év minden napján kora hajnalban kel és a juhokkal együtt tér csak haza, amikor már sötétedik. Az állatokat ugyanis minden nap el kell látni, hiába van vasárnap vagy húsvét másnapja. A juhász azokon a napokon sem pihen. Mára a helyzet annyiban változott, hogy ő már nem csak birkapásztor, hanem gulyás is. Egyszerre vigyáz a juhokra és a marhákra, szerinte egy jó terelő kutyával minden megoldható.

Szűkszavú fiatalember ő, mint a legtöbb szakmabelije, ám amikor a bőr kikészítéséről kérdeztem, készségesen mesélte el nekem annak minden titkát.

Évi:
A bicskatokhoz te készítetted ki a bőrt?
Lajos: Igen.
Évi: Milyen bőrből van?
Lajos: Kizárólag marhabőrt használok, de a pillangókat kecskebőrrel rögzítem. 
(Megj. A pillangók díszítő elemek a bicskatokon.)
Évi: El tudnád nekem mondani egészen pontosan hogyan készíted ki a bőrt?
Lajos: Sima, nyúzott bőrt kell hozzá szerezned, ami le van sózva. Ha friss, nyáron elég néhány napra kiteríteni száradni. Be kell áztatni nagyjából 100 liter vízbe, melybe előzőleg  kb. 5 liter oltott meszet kevertél. Ebben a meszes vízben áztatod, de naponta legalább egyszer át kell mozgatni. Néhány nap múlva a szőr elkezd leválni a bőrtől, ha az átgyúrás közepette már a kezedben marad, akkor mosd át a bőrt tiszta vízzel, terítsd ki sima helyre és dörzsöld le róla a maradékot. Ne használj túl éles eszközt ehhez, mert kihasíthatja az anyagot!
Én puszta kézzel szoktam szőrteleníteni, de jobb, ha te mindent kesztyűben csinálsz, mert akkor nem kezdi ki a mész a kezed. 
Ha minden szőrtől megszabadítottad a bőrt, feszítsd ki és hagyd kiszáradni. Amikor majd a sámfára húzod (a bicskatok készítéshez), akkor újra nedvesítsd meg.
Évi: A csontokat is te dolgoztad meg?
Lajos: Igen, az nem nehéz. Szokott lenni nálunk, a tanyán birkavágás, olyankor a lábszárából kiveszem a csontot, félreteszem, amikor kell, előveszem, méretre vágom, kifőzöm és máris lehet használni.
Évi: Milyen tárgyakat készítesz még?
Lajos: Karikás ostort is tudok csinálni.
Évi: Nagyon ügyes vagy. 
Lajos: A szakmához tartozik, elvégre pásztor vagyok. Csak az szomorít el, hogy ezt nem sokan csinálják a környezetemben.

999236_1518781841681272_1463960815_n.jpgA képen Andrási Lajos bicskatartói láthatóak

Hans Christian Andersen:Tizenketten a postakocsin

Gyerekkoromban szokásom volt karácsony vagy szilveszter környékén elolvasni ezt a kis mesét. 
Ma is megteszem... :-)

Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.
- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.
- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak szerencsét az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.
Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük, málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked, mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?
- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a foglalkozása?
- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én: én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áll rendelkezé­semre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.
Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi hágcsóján, álarcosbá­lok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! - kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több. Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál hercege vagyok. Február a nevem.
Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú, mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.
- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított, áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli kesztyűben megyek sétálni vasárnap.
Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére! - mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga gyönyörűségére.
- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő leghosszab­bik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös. Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a Július.
Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején. Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.
Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. - Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.
Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere: Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett; ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy festékes­doboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.
Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadász­puska csöve meredt Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkö­lésétől meg krákogásától.
Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.
Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról. Parazsasfazekat hozott a kezé­ben, mégis didergett. De a szeme fénylett, mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. - Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes gyertyácskák, aranyalmák, bábuk terem­jenek az ágain. Akkor alája ülök magam is, előveszem a mesésköny­vemet, és mesélek belőle a gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekek­hez, megcsókolja őket.
- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!
- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni, Január uraság!
A Január nem kérette magát.
Majd jövő ilyenkor elmondom, mit hozott nekem a tizenkét utas; nekem, neked, mindnyá­junknak. Most még nem tudom, s azt hiszem, nem tudják ők maguk sem, mert különös időket élünk.

Fahéjas- karamellás kenyérformás finomság

Az eredeti receptet egy kolléganőm ajánlotta és itt található. Az ő tanácsára a fűszerkeveréket fahéjjal helyettesítettem és így is tökéletes.
Ha a leírásom nem lenne egyértelmű, segíthetnek az eredeti oldalon található képek.

Hozzávalók:

350 g fehérliszt
160 g tej
20 g élesztő
50 g vaj
1 tojás
1 teáskanál só (upsz én ezt kifelejtettem)
30 g barna cukor

Töltelék:
2 teáskanál fahéj
80 g barna cukor
70 g olvasztott vaj

1.  Az élesztőt feloldom 3 kanál langyos tejben, majd félreteszem.
2. A maradék tejjel összekeverem a cukrot és felolvasztom benne a vajat óvatosan. Én gáz fölött csináltam.
Nagyon vigyázni kell, hogy ne forrjon túl, a lényeg, hogy majd ne legyen meleg, különben megfőnek az élesztőgombák. Beleütöttem egy tojást is.
3. Beleteszem a lisztet egy keverőtálba, hozzáadom a tejes masszát és az élesztőt. Na és persze nem elfelejteni a sót sem. Ezt mind jól össze kell gyúrni, dagasztani (én kézzel, ha akarod te géppel).
4.) 40 percig pihentetem a tésztát meleg helyen, 40 perc elteltével előveszem, kinyomkodom belőle a levegőt, átgyúrom, és 10 percet újra pihentetem.
5. Ez alatt kivajazom, lisztezem a tepsit, előkészítem a gyúródeszkát és a nyújtófát. Egy 30 x 50 cm-es téglalapot formázok, melyet megkenek a nagyon puha vajjal (picit megolvasztottam mikróban).
6. Összekeverem a fahéjat a barna cukorral és egyenletesen a vajas tészta tetejére szórom. Egy evőkanálnyit félre kell belőle tenni, ezt majd akkor szórod rá, amikor már a formában van a tészta.
7. A kinyújtott tésztát a hosszabb felével párhuzamosan 6 egyenlő csíkra vágom, majd azokat egymás tetejére helyezem.
8. 6 egyenlő négyzetet vágok, majd belehelyezem őket a kenyérformába. Jöhet az egy ek-nyi töltelék a tetejére.
9. Hagyom pihentetni 40-60 percet, amíg a tészta ki nem tölti a formát.
10. Előmelegítem a sütöt 175 fokra, majd 30-35 perc alatt készre sütöm.
11. Sütés közben már minden bajom van, olyan finom illatok szállnak.

Így utólag esetleg almaszeleteket is lehetett volna közé tenni. Hm?

Jó étvágyat hozzá!

IMAG1294.jpg

Karintiai reindling újratöltve

Az eredeti recept itt található, ez annak a fordítása

Hozzávalók:

500 g liszt
40 g élesztő
250 ml langyos tej
50 g cukor
1 tojás
1 csipet só
1 csomag vaníliás cukor

Ez az édes változathoz, ha fűszeresen (pl. pestoval) szeretnétek, akkor tej helyet vizet, tojás helyett oliva olajat, cukrot nem, de több sót kell felhasználni a  tésztához.

Elkészítés:

Gyúrjunk tésztát a hozzávalókból, majd hagyjuk duplájára kelni. Ha a tészta megkelt, gyúrjuk át még egyszer, majd vágjuk 3 darabba.
Gyúrjuk ki mindhármat, majd az első lapocskát kenjük meg vajjal. Érdemes az egészet kapásból egy kivajazott forma aljára rakni egyből, így később könnyebb dolgunk lesz, ha majd meg akarjuk fordítani. A vajra fahéjas cukrot hintünk, majd rá a következő tészta lapot, megint vaj-fahéj-cukor, aztán a harmadik lapocska. 
Most jelöljük meg a tészta közepét egy kisebb pohárral. Most lehet bevagdosni óvatosan, csak a kör széléig.
karintiai.jpg

Végezetül minden darabot kétszer elforgattok maga körül, de mindegyiket másképpen. Egyiket jobbra, másikat balra csavarod. Ha kész vagytok, csatoljátok rá a forma szélét, mert ez egy elég vajas tészta, sütés közben kivándorolhat a sütőbe. :-)

180 fokra melegített sütőben, 20-30 percig kell sütni, de ne legyen túl sötét, nehogy kiszáradjon. 

Ha a fűszeres változatot csináljátok, tehettek vörös és zöld pestot bele, jól néz majd ki. :)



 

 

süti beállítások módosítása